Lassan sötétedett, de elindultunk Budapestre. Gyuri, Gegob és Geri már korábban elindultak a 411-gyel, hisz jelenésük volt még a fővárosban. Bár sanszos volt, hogy nem érünk oda időben a Cruise Night kezdetére, azért a péntek estére megbeszélt programból kár lett volna kimaradni. Így felvettem Ádámot, ráálltunk a kényelmes nyolcvanra... egészen Látóképig. Ott ugyanis újra húzni kezdett jobbra az autó, és gázelvételre jobban lassult, mint ahogy a motorfék indokolta volna. Már rutinosan szálltam ki a csárda parkolójában és szedtem le a kerekeket, majd állítottam a féken.
Mondtam Ádámnak, hogy ha Hortobágyig meg kell állnunk még egyszer, akkor visszafordulunk, és maradunk a seggünkön itthon. Szerencsére a probléma megszűnt, és kezdtem egészen büszke lenni magamra, hogy meg tudtam oldani valamit teljesen egyedül, és még működik is. Az út innen teljesen gondtalan volt, az autó nagyon szépen ment hibátlanul tartotta az íveket, élmény volt vezetni... Egészen a Tisza-tó hídjának végéig, ahol ugyan tudtam, hogy lesz egy borzalmas toldás, de egy kretén seggembe mászó Cordoba miatt már nem tudtam lassítani, amikor a félhomályban megláttam a tankcsapdát. Nagy csattanás, a bambuszpolcról pedig szerteszét repült minden cucc. Örültem.
Innen az egyetlen kellemetlenség már csak az volt, amikor Kerepesen úgy döntöttünk, hogy beállunk a mosóba, hogy mégis csak csillogva érkezzünk meg a helyszínre, és nem tudtam ráállni a sínre. Segáz, kaptam egy vödröt és slagot, így a mosó előtt kézzel le tudtam mosni Ádám hangos röhögése közepette. De mostunk mi már kocsit a kút mellett is az ablakmosó vödörből.
Begurultunk a Cruise Nightra, ahol nagy megelégedéssel konstatáltam, hogy a majd kétnapos szop... izé, munka megérte a belefeccölt energiát, hiszen az eseményen résztvevők elismerően pillantottak ránk. Külön öröm volt számomra, hogy miután beálltam a sorba, a soproni srácok két autója mellé, Geri és Csabi is vállveregetve nyújtották át a csak igen alacsony autóknak járó, lökhárítóra szerelhető Farkas Falka plakettet. Ezúton is nagyon köszönöm! Geri szerint pedig a lufisok mellett sem kellett szégyenkeznem.
Maga az esemény sajnos már erősen a végét járta, amikor odaértünk, így túlságosan mélyenszántó beszámolót nem tudok prezentálni róla. Sok szép autó volt, a többségük vízhűtéses VW, és főleg olyanok, amelyeket már ismertünk régről. Utolsók között hagytuk el a helyszínt és mentünk át a pár sarokkal arrébb lévő szállásunkra. Itt észrevettem, hogy a bal hátsó fékem meleg (eddig a jobboldallal volt gond), szedhettem szét. Akkor jött a megdöbbenés: a koronás anya meglazult és bedarálta a csapszeget. Juhé! Túl sokat nem tehettem ellene, amennyire szerszámaimtól tellett meghúztam. Gondoltam majd másnap, a Rajzáson lesz, aki segítsen.
Rövid pihenő után korán reggel indultunk el Gerivel, hogy helyet foglaljunk a Műjégen a többieknek. Ám kőkemény húsz méter megtétele után leállt alattunk az autó, mint amiből kifogyott a benzin. Mi a...? Megnéztem, benzin volt. Félretoltuk, és rövid tanakodás után szétszedtük a karbit, az AC pumpát, próbálkoztunk behúzással, átfújással hátha kitisztulna a - minden bizonnyal eldugult - benzincső. Semmi. Így végül a Typ4-re kötve elhúztuk a Rajzásra, hogy majd ott az okosok megmondják, hogy hol a bökkenő.
Így is lett. Ahogy beértünk a műjégre, azonnal összefutottam Robival, aki mondta, hogy neki volt olyan, hogy a kormányösszekötők becsípték a benzincsövet, és nem kapott taknyot a motor.
Igaza volt, azaz majdnem. Itt nem becsípődött, hanem csak simán a meghajlástól összecuppant a benzincső, akár egy slag, elzárva a benzin útját. A versenyautókba való benzincső mehetett a levesbe, lett helyette új, belevaló. Ám ezt csak az esemény végén szereltük be, hiszen amúgy sem szeretem a közönséget, ehhez hasonló szexuális aktus-sorozat közben pedig pláne.
A Rajzást pedig időközben sajnos elmosta az eső. A remek helyszínen több helyen megállt a víz, így azok, akiket nem riasztott el a rossz idő, nem sokáig maradtak, hiszen a cipők fél óránál többet nem bírtak szárazon. Nem tudok tippelni, hogy hány autó lehetett, de öröm látni, hogy szaporodnak az igazán szépen megépített vasak az országban.
Gyuriék elmentek egy utolsó sorozatot elkészíteni a fotóhelyszínek paradicsomába, Csepelre, mi pedig addig aláfeküdtünk, hogy megcsináljuk a vasat. A benzincső cseréje hamar ment, azután jött a nagyobb gubanc, a hátsó fék visszarakása. Levettük a dobot, kitakarítottuk belőle a csapszeg maradványait, majd megállapítottuk, hogy a féltengely - bizonyára a rázkódástól - elnyalta a fék ricnijeit. Nem örültem, de amennyire lehetett, igyekeztem meghúzni az anyát, beletettünk egy elvileg erősebb szeget, majd mehetett vissza a kerék. A kupakot levettük, hogy lássuk ha gáz van.
Lett gáz. Felmentünk Hűvösvölgyre a Sunny Dinerbe kajálni, majd visszafele ismét éreztem némi dobogást és az odafele úton megismert lassulást. A Margit híd budai hídfőjénél egy kis utcában álltunk meg. Tudtam mi a gond, ahogy azt is, hogy nem orvosolható, csak akkor, ha sikerülne szerezni egy másik fékdobot. Este kilenc, szombat. Esélytelen. Körbetelefonáltam azokat az ismerősöket, akik esetleg tudtak volna segíteni, de semmi. Volt, aki nem tartózkodott Budapesten, de olyan is, aki nem tudott, vagy nem akart segíteni. Végül Csillag Gabi érkezett meg a trélerrel, hogy elvigye a vasat a taxiparkolóból, ahol semmi keresnivalója nem volt... Még mindig ott van Pesten, a lapzárta miatt semmi időm nem volt foglalkozni vele. Viszont péntekre már van egy fuvarom, megyek érte. Hiányzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése