2014. november 27., csütörtök

Cápatámadás


Megvan, igen újra van cápám! Hogy hogyan és miként az egy kicsit kalandos történet, a vége happy-end, viszont majdnem más tipus szoktatott le a dohányzásról.

Tehát a történet ott ért véget, hogy elhatároztam, egészségesebb életet kívánok élni. Ennek elég sok oka van, nem is mennék bele. A lényeg, hogy csak úgy nem menne a kedvenc káros szenvedélyemtől történő szabadulás, kell a motiváció. Így akartam egy autót, amire igazából nincs szükségem, de minden alakalommal jobb kedvre derít a használata. Van akinek a Vutton Lajcsi táskától áll fel, van akinek a 3D TV-től vagy az aktuális Almás telefontól. Nekem örömöt az öreg, rozsdás autók okozzák.

Így következett pár hét kutatás, gyakorlatilag mindegy milyen autó, csak legyen vas lökhárítója, illetve ne jöjjön szembe minden sarkon. Minden nap mást akartam, amerikai V8-ast, német konzervatívat, virgonc japánt. Egy dologban szinte minden hirdetés azonos volt. Az eladó szerint, ami 30 év feletti az már kis ráfordítással OT-zható. Így nem lett például Subaru 1800-am, ami leánykori nevén Leone volt. Jópofa összkerekes, boxermotoros szedán alján egy nyúlvány némi kocogtatás hatására eltűnt, csak némi purhab és rozsdahalom maradt az aszfalton. A Volvo 480-ast végül nem néztem meg, amit sajnálok kicsit. Volt olyan nap, mikor szinte halott amerikai autót akartam feltámasztani, volt, hogy játszós e30-at akartam, sokkarbival, nagytengellyel, máskor dízel Mercedest vízionáltam airride-dal.


A használtautós portálok összes cápa BMW-s hirdetését ismertem, szinte mindet megnéztem, egyet leszámítva. Ezzel a legnagyobb bajom az univerzális hátsó szárny volt, valamint az, hogy dízel. Az automata váltó miatt kicsiny vágyódást éreztem. No, de úgy döntöttem, hogy munka utána megnézem, hiszen nincs messze, kocsiba be. Alig 10 percet kellett sétálnom a 18. kerületben egy himalájányi fekvőrendőr miatt, amin talán még hósipka is volt, mire elértem a célhoz. 

A kapuban egy szomorú cápa orr, némi alapozóval kezelt motorháztető, girbegurba köténylemezt viselő autó. Viszont a vonalak szépek, első ránézésre nagyon sokat nem is kendácsolták a karosszériát. A tulajdonos minden fontos információval ellátott, közösen szörnyülködtünk a nagyon rozsdás tornyokon, hümmögtem a szakadt bőrbelsőn. Ám ahogyan  indult a 30 éves turbódízel hidegen, az szinte álomszerű volt. A váltó kiválóan vált, az első futómű csak dísznek van, de finom az illata, egységes a fényezése. Nem akartam megvenni, de mégis kellett. Így tettem egy pofátlan ajánlatot, amit a tulajdonos elfogadott, szüksége volt némi forgótőkére. Meglepődtem, nem kicsit, így nem volt mit tenni, hívtam Adát, hogy autót veszünk, ha nincs ellenére. A cápa BMW-nél még örült, a dízel automatánál kevésbé. Megköttetett az üzlet, irány haza.


Írhatnám, hogy azóta boldogan élünk és sose halunk meg, azért ennél árnyaltabb a kép. Kb 4000-5000 km-t tettünk meg közösen augusztus vége óta. Azért csak kb, mert a műszeregység hol működik, hol nem. Mostanában inkább hol nem. Az univerzális hátsószárny rituális lerúgása után, természetesen egy szervízzel kezdtünk és kárfelméréssel. Olajak-szűrők, izzítógyertyák, fék és futómű ellenőrzés. Bár utóbbinak semmi értelme mert az első 5 km után látatlanban megrendeltem minden futóműalkatrészt. Gyakorlatilag Tibi Atya Humbákfalván nem kóvályog ennyit egy alapos kocsmázás után bringával. A porlasztócsúcsokat remekül beállították, mind a 6 egyforma nyomáson nyit, cserébe azóta folyik. Nem pánikolok, ömlik a gázolaj az adagolóból is, így vettem egy bontottat aminek teljes felújítása folyamataban, így úgyis cserések lesznek a csúcsok. Hát az ’Efficient Dynamics’ szlogennek még nem tudunk megfelelni.

Mondjuk összességében nem szar az autó. Jó a karosszériával foglalkozni kell, mert egyszer mintha akarták volna kezelni a torony rozsdásodását, de inkább ne tették volna. A lengőkarok és szilentek már újak, a lengéscsillapítók és rugók közösen lesznek cserélve, mert azért szédülök még benne. Nagyon érdekes, hogy bármikor bele merek ülni, hogy pár száz autópályás kilométert utazzunk, napszemüvegben, rendes zenét hallgatva. Igen utazunk, mert nem az uticél fontos. 

Ja és bár Ada szerint a dízel automata BMW nem autó, az első próbakört követően folyamatosan harcolunk a sofőrülésért, azt hiszem révbe értünk. A Silver Bug után az első autóm aminek garázst bérlek, azt hiszem ez jelent valamit. 2015-ös szezont már tökéletes műszaki állapotban szeretném kezdeni vele és remélem vele látogatjuk meg a festői szépségű Neuschwanstein kastélyt.

A képek minőségét nézzétek el nekem, Binci ugyan lefotózta az autót, de volt olyan balfasz, hogy ki is törölte az összes fotót. Így egyelőre érjétek be ezekkel a telefonnal készültekkel.

2014. november 24., hétfő

Bunkó BMW-s lettem


Ha valaki tavaly ilyenkor azt mondja nekem, hogy mostanra egy R65-ös BMW gazdája leszek, nagy valószínűséggel elküldöm Delphoi-ba, hogy kicsit gyakorolja a jólást, mert igencsak mellélőtt. Nem azért, mert nem szerettem volna, hanem mert olyannyira messze voltam tőle, mint a csipkehímzéstől, a társadalomtudományoktól vagy a kínai konyhától. Annyi különbséggel, hogy míg utóbbiakba a legminimálisabban se kóstoltam bele, addig a motorozásból a Jawa révén már kaptam ízelítőt, és nagyon távlati célként ott lebegett előttem, hogy egyszer majd felhúzom a bőrkabátot és a kesztűt, majd irány a hegyek.


Na és persze a mára igazán kedveltté, sőt talán divatossá vált café racer irányzat egyes példányai csak a formájukat tekintve is igencsak megdobogtatták a szívemet. Majd az ilyen heves kardiológiai megmozdulást követően általában a különböző használt motoros oldalakon találtam magam, és képzeletben már az új ülés formáját terveztem. Általában a Honda CB különböző hengerűrtartalmú modelljei között kutakodtam, majd pedig kiterjesztettem a keresést a Kawasaki, Yamaha és Suzuki hasonló modelljeire. Olcsó, viszonylag nagy méretű, a léghűtéses motor egyszerű és szép, és a 250-400 köbcenti bőven elég arra, hogy a 80-90-es tempóig repítsen. A fölött meg már úgyis fosok.

Majd szépen lassan elkezdtek emelkedni az árak... Ismerős volt, hiszen ugyanez zajlott le a léghűtéses Volkswagenek esetében olyan 8-5 évvel ez előtt. Ajajj, most kellene venni, amíg lehet...

Aztán jött az idei EMAT. Ha café racerről beszélünk, akkor természetesen etalonnak mindig is csak a Tritonok és egyéb brit motorok számítanak, de - habár az eredeti eszmeiséghez és stílushoz semmi köze - a BMW boxereiből is igazán kívánatos motorok készülnek. A nagyobb méret és a fekvő motor oldalra kiálló hengerfejeinek perverz látványa már az interneten fellelhető képek alapján is egyre szimpatikussabbá vált. Különösen azt követően, amikor végre személyesen is találkoztam egy nagyon jól sikerült példánnyal, a Sapka Művek azóta híressé vált café racerével.


Csak hát az ára... A BMW motorok ekkor már messze nem az elérhető kategóriában mozogtak a japánokkal ellentétben. Sokkal inkább egy stílusos, de drága játék a tőlünk nyugatabbra élő, szerencsésebb helyzetben lévők számára. Ám ekkor felfedeztem a mobile.de-n az 1980-82 között gyártott BMW R45-ösöket, amelyek furcsamód sokkal olcsóbbak voltak az azonos korú R65-ösöknél. Hamar tájékoztattak, hogy ennek az oka a nagy testhez passzoló viszonylag gyenge motor, amitől lassú és lomha lesz. Hohó, ez lesz az! 

A nagy tempótól úgyis félek és rövid földi létemet amúgy sem szándékozok egy nagy sebesség miatti zakóval lerövidíteni. Túrázásra amúgy is tökéletesen elég a 450 köbcenti, mondjon bárki bármit, nem halok bele, ha nem tudok olyan nagyon gyorsan előzni. Simán belefér, ha fele annyiért megvehető, mint az R65. Majd az árak látványosan emelkedni kezdtek... De nagyon látványosan, és a motoros szezon végéhez közeledve sem csökkent, sőt.


Ekkor kezdtem el komolyan gondolkodni azon, hogy addig kellene egyet venni, amíg lehet. Hiszen, ha hét évvel ez előtt nem veszem meg a Bogarat, ma már tuti nem lenne, mert annyi pénzt, amennyibe ma kerül egy hasonló korú példány, már biztosan nem fizetnék ki érte. Szóval elkezdtem kicsit komolyabban nézelődni a német piacon.

Majd idén tavasszal egy kedves ismerősöm ajánlotta az egyik barátjának a sógorát, aki egy bukás után megválna a motorjától. Méghozzá egy 1979-es R65-től. Kicsit sérült, de hát úgyis átépítés szerepel a tervek között, és az ormótlan és felesleges alkatrészek egyébként is a kukában (na jó, a polcon) landolnak majd. A motor egy autóval ütközött, az első kerék, a villanyak és a sárvédő sérült, de több szakértő szerint is simán javítható. Az ára nagyon baráti és Marosvásárhely közelebb is van, mint a legközelebbi német város.

Egy gyors telefonos egyeztetés után már úgy nyomtam rá a piros gombra, hogy azon gondolkodtam, miként fogom ezt a motorozást komolyan ellenző családomnak beadagolni, pláne úgy, hogy kölcsön is adják a céges kisbuszt, amivel majd elhozom. Egy kis türelmet kértem az eladótól - amivel nem is volt semmi probléma - majd pár héttel később felkerekedtem, hogy hazavigyem az újabb öreg, rozsdás lomot. 



Miután sikerült leküzdeni a határ túloldalán a 30 kilométeren keresztül földúttá vált főutat, megbírkózni a hegyekkel és a távolsággal, már pakoltuk is fel a 250 kilós monstrumot a raktérbe. A határon még a vámosok erős érdeklődést mutattak a friss szerzemény iránt, végül 16 órával később már otthon gurítottuk le a pincébe a Jawa és Juan 700-as BMW-je mellé (amiben ugyebár ugyanez a motor van, 50 köbcentivel nagyobb kivitelben).

Terveim vannak. Most egy viszonylag hosszabb pihenő vár majd rá, hiszen először a Bogarat szeretném végre befejezni, majd pedig a nyár során annyit használni, amennyit csak lehet. A BMW pedig várja azt a pillanatot, amikor úgy tudok nekiállni, hogy egy olyan szintű motor készülhessen belőle, amilyenekre korábban csöpögtem az interneten keresztül, kompromisszum nélkül. Ami biztos, hogy nem kőkemény café racer lesz, mert a BMW tankhoz nem passzol szerintem a faridom, a csutka kormány pedig állítólag hosszú távon nem kényelmes. Szóval kicsit a brat stílus fele kacsintgatok, de majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő...