Ébresztő!

Az idei tél viszonylag hosszúra sikeredett, de a korábbi apokaliptikus előrejelzések ellenére valahogy sikerült túlélnünk azt a kőkemény harminc centis havat, ami Kishazánkat ellepte. Ahogy jött a jó idő, a hormonokkal egyszerre a valagunkban található bolhák és egyéb apró szmötyik is mozgolódni kezdtek, valahogy elérkezettnek láttuk az időt, hogy a lassan múló hónapok után végre előássuk a vasakat a garázsból. Ezt nehezítette a pincelejáró, hiszen fekvése miatt azt a területet még akkor is hó és jégtakaró fedi, amikor már sehol máshol nincs egy szem se. A jó idő beköszöntével ennek olvadását csákánnyal segítettük elő, aminek köszönhetően a Yugo már péntek este elhagyta a garázs betonját.

A többiek megvárták a szombatot. Aranka gyakran volt járatva a tél folyamán, de a Typ4 és a Bogaram úgy került le, hogy kétséges volt, saját lábukon, vagy vontatókötél végén hagyják-e el a garázst. Az aksik töltődtek előző nap óta. A Tapír (Typ4) volt az első. Töltöttünk benzint a karbikba, indítózás, semmi. Az önindító egyre lassabban forgatott, mi pedig fogtuk a fejünket, hogy ha nem tud kimenni, akkor a másik kettő is bennragad. De szerencsénk lett, mert mikor már kezdtük feladni a reményt, minimális fordulaton beröffent a kétliteres motor telefüstölte a garázst, és második próbálkozásra gond nélkül kiállt a garázsból. Igaz egy keveset magával vitt a betonból, de ennyi igazán belefér.

A Typ3-mal nem volt gond. Aranka a rövid indítózás után beindult, és miután megtalálta az alapjáratot, első nekifutásra ki is jött a garázsból.

Ekkor jött a problémás kölyök (vagy öregúr?), Oli, hiszen bár ugye nyáron újra lett kábelezve, az aksit kicserélni már nem maradt kedvem. Ugyan másfél napot töltődött, de ami szar az szar. A karbi kapott benzint, az önindító forgatott, de mire beröffenhetett volna, elment a kakaó. "Ki kell vinni" - mondtam, és kieszeltük, hogy majd a pincében betoljuk. Kit lep meg, ha azt mondom, hogy nem sikerült?

Visszadugtuk hát a töltőre, addig pedig elmentünk, csaptunk egy kört Arankával és a Tapírral. Ez a két autó külön-külön is feldolgozhatatlan a kevésbé szakavatott utca emberének, de egymás mögött haladva talán a virágkarnevál kocsijaihoz hasonló feltűnést keltenek. 

Mire néhány fotó elkészítése után visszatértünk, töltődött annyit az aksi, hogy át tudja forgatni egyszer-kétszer a motort az önindító. Ekkor már ennyi bőven elég volt, beindult, így felsorakozhatott mind a négy autó a ház előtt (a Rozsdának ott van az állandó lakhelye). Következhet a műszaki vizsga, az OT minősítés, ültetés, felnivásárlás, karbicsere és egyéb okosságok, hogy a szezon kezdetére igazán ütős flottával érkezhessünk a különböző találkozókra és egyéb eseményekre.

Na akkor tisztázzuk!

Az autóépítés, mint olyan egy igen kreatív műfaj, ami lehetővé teszi, hogy különbözzünk a többiektől, hogy egyediek legyünk. Még akkor is, ha az önkéntesen bizonyos keretek közé van kötve az ember. Gondolok itt a különböző autóépítési stílusokra, amelyek követnek egyfajta ideológiát, jobb esetben pedig figyelemben tartják - az általunk sokat emlegetett - történelmi hitelességet. Éppen ezért, amikor úgy döntöttem, hogy a Bogaram elmozdul a gyári állapotról, mindenképp olyanban gondolkodtam, ami akár régen is létezhetett volna. Így, amikor Zolinak eladóvá váltak a BRM-ek, lecsaptam rájuk...

Igen ám, de ezzel folytatódott az a tortúra... Ugyanis az én autóm nagyon hasonlít a Zoliéra, hiszen bár van közöttük öt év, mindkettő dőltlámpás, hasonló a színük és JGA-val kezdődik a rendszámuk. Utóbbiból nyilvánvaló, hogy a felújításukat is nagyjából egyszerre, 2004 környékén fejezték be. Míg az én autómat többnyire gyári állapotba hozta az előző tulajdonos, addig a Zolié kissé alacsonyabb lett, 1,6-os motor került bele, és Porsche dísztárcsák kerültek az eredeti felnikre. Közepesen figyelmes szemlélőknek elhanyagolható részletek, bőven elég arra, hogy megkeverje őket.

Aztán jött a váltás, Zoli először csak a BRM-eket csavarozta fel a Bogarára, majd jöttek a korlátos lökhárítók, hátulra pedig az eredeti, egykamrás lámpák. Valamikor ekkoriban került hozzám Oli... Még akkor is feltűnően keverték a kettőt, annak ellenére, hogy egyértelműbb lett a különbség, és a tartózkodási helyük között is volt 400 kilométer. Miután Zoli elkezdte a WBX motort építeni, nem egy e-mailt kaptam, amiben hozzá intéznek motorfelújítással kapcsolatos kérdéseket. Kezdtem hozzászokni, de ahogy telt az idő - többnyire ennek a blognak köszönhetően - már nem kellett minden találkozón magyarázkodnom.

Újabb gondot okozott, amikor 2010 novemberében megvettem Zolitól a felniket az ő vasáról. Ráadásul nem azért adta el, mert váltani szeretett volna, hanem mert szélesebb és jobb minőségű BRM-ekre volt szüksége a megnövekedett teljesítményhez. Így lett a Midland Wheels gyártmány helyett Flat-4, nekem pedig a "gagyibb" is megfelelt az 1,2-höz. Innentől persze megint jöttek, akik összekeverték őket, akik pedig ismerték mindkét autót, azok osztottak, hogy "minek a másikat másolni?" Nem mentem bele a California-look stílus ismertetésébe, csak annyit mondtam, hogy - mindentől függetlenül - ilyennek szerettem volna már a vásárláskor is. Ami egyébként teljesen így is van.

A totális káoszt pedig az okozta, amikor Zolit felkértük, hogy folytatásos regény formájában írja le a Magazinba Bogara motorjának építését. Volt olyan, aki értetlenkedve jött hozzám, hogy nem is tudta, hogy ilyen motor van az autómban, de akadt akinek az nem volt tiszta, hogy miért álnéven írom a cikket. Ekkor jöhetett a felvilágosítás, hogy "ez nem az az autó". Szóval igen, kettő van belőle, azaz egy-egy, és a fentebb leírt hasonlóságokon kívül teljesen más a kettő.

Helyzetjelző #1

Elkészült a rádióadás! Bénák voltunk, bár talán nem vállalhatatlanok, de azért beszélgettünk sok minden hülyeségről. Kiderül sok minden, hogy miért volt büdös a Bogaramban és, hogy miért nem takarítják a Balatont. Hallgassátok, osszátok, kommentáljátok, hogy tudjuk, folytassuk-e, vagy maradjunk a nyomtatott magazinnál...

Under construction

Ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy belecsöppentünk ebbe a végeláthatatlan, médiának nevezett történetbe, miért ne kóstolnánk bele minden irányból, és miért ne próbáljunk ki minél több mindent? Valahogy ez volt a felvetés még valamikor a nyár folyamán. 

Mivel már önjelölt újságíróként elkezdtük bontogatni a szárnyainkat, így úgy döntöttünk, jöhet a következő lépcsőfok. Sikerült szereznünk egy üres rádió stúdiót, ahol kedvünkre garázdálkodhattunk. Hál' Istennek elmeorvosi vizsgálatot egyikünktől sem kértek, így nyugodtan beülhettünk a mikrofonok mögé, ahol egyelőre még nem szabadult el a pokol, hiszen még szoknunk kell egy kicsit a légkört. De azért a vájtfülűek már érezhetik a felszín alatt fortyogó, kitörni készülő láva lüktetését.

Illetve érezhetik majd, ha hétfőn közkinccsé tesszük a neten.

Egyelőre átestünk a tűzkeresztségen. A végére még Binci is megtalálta a hangját. Aztán a félkész anyaggal bevettük magunkat a szerkesztőségbe, ahol hozzáláttunk az utómunkázáshoz. Míg Gyurival a hangot kevertük, Binci felcsapott DJ-nek, és elkezdte gyártani a szignálokat, az intrót, az outrót és a gumizenét, ami amúgy egész jól sikerült. 

De erről hétfőn ti is megbizonyosodhattok majd. Mi pedig azon leszünk, hogy minél jobb, minél szórakoztatóbb tartalmat csináljunk nektek hétről hétre.

Még egy kör kólát?

Munkánk talán legkellemesebb része a ...kő kóla? rovat fotózása. Az elmúlt hat lapszám alatt, hat modellel volt dolgunk, akikkel legalább ugyanannyira szerettünk dolgozni, és szeretjük a végeredményt is. Ám most megadjuk nektek a lehetőséget, hogy válasszátok ki kedvenceteket az eddigi lányok közül. Aki március 1-ig a legtöbb like-ot kapja, visszatér pár fotó erejéig a következő számban! A szavazás ma este indul a facebookon, figyeljétek-nyáladzatok-kattintsatok!

On air

Még valamikor tavaly nyáron üldögéltünk valamelyikőnk teraszán azon gondolkodva, hogy merre is kellene fejleszteni a Rozsdakupac világát. Ekkor valaki szinte poénból mondta, hogy csináljunk autós rádióműsort. A lelkesedés megvolt, ám technika hiányában parkolópályára került a dolog. 

Különösen akkor ment el a kedvünk, amikor pár hete elindult a Totalcar Égéstér című, hetente jelentkező adása, ahol nálunk "némileg" tapasztaltabb emberek beszélgetnek autózásról a mikrofonok előtt.

Ám most mégis sikerült szereznünk egy stúdiót, ahova be tudunk ülni pár órára bohóckodni, kipróbálni, hogy csak a billentyűket tudjuk-e verni, vagy élőszóban is tudjuk osztani az észt. Hogy milyen lesz? Fogalmunk sincs. Már mindannyian jártunk különböző rádiókban, de önálló műsorunk még nem volt. Igaz, tavaly ilyenkor még magazinunk se volt, azt mégis sikerült vállalhatóra megalkotni. Reméljük ez is az lesz, hamarosan jelentkezünk!

Az ömlengés folytatódik

Az, amit az előző bejegyzésben elkezdtem... Hiszen tegnap ismételten beültünk a Saabba, és lenyomtuk a szokásos 600 kilométerünket. Ezalatt meglátogattunk néhány olyan helyet, ahova szívesen megyünk, jóllaktunk a kedvenc éttermünkben... De a legfontosabb, hogy a kezünkbe foghattuk a Rozsdakupac legújabb számát, a hatodikat, amivel kerekké vált az első évad.

Voltak igen komoly emberek (tényleg azok), akik azt jósolták nekünk, hogy a Magazin nem fog megélni, legfeljebb három megjelenést, hát ők tévedtek. A hat lapszám felkerült a polcra egymás mellé, és igen nagy megelégedéssel tölt el minket a látványa, ahogy örülünk annak is, ha egy kicsit is ugyan, de részesei lehetünk a hazai autós életnek. Ismételten köszönjük nektek, amit eddig kaptunk!

Ja, és közeleg a szülinapunk, sok-sok meglepetéssel készülünk...

5000

A napokban múlt egy éve, hogy a Rozsdakupac Magazin munkálatai elkezdődtek, hiszen tavaly ilyenkor már nem borította hó Kishazánkat, el tudtunk menni fotózni akár a szabadban is. 

Ha egy remegő kezű cigányasszony akkor leül velünk szembe és azt olvassa ki a csiribiri cuccaiból, hogy egy évvel később éppen a közben íródnak ezek a sorok, miközben Gyurira várunk, hogy induljunk Pestre a hatodik számért, készséggel aláírjuk. Mindez pedig nektek köszönhető Kedves Olvasók, és bár tudjuk jól, az élet a való világban zajlik, mi örülünk, hogy a Facebookon is immár több, mint ötezren követtek minket! Köszönjük szépen a bizalmat!

Napi pornó

Tiltásig pörgetett motorok, lángoló kipufogók, tízméteres ugrások, kézifékes kanyarok, padlógáz olyan utakon, ahol mi csak tötymörögve mennénk, és azok a hangok... A B csoport, a motorsport hőskora. Valahogy úgy fogtam a fejem, mint az úriember a videó végén, közben pedig magam alá vizeltem a gyönyörtől.

"A kanyarban meg csak keresztben..."

...ahogy a Road zenekar is mondotta vala. Sokan vagytok ugyan úgy mint mi. Imádjátok, ha leesik az első, valamire érdemes hó az évben. Nem azért szereti a havat a magunkfajta, mert szép a táj, vagy mert jó lesz tőle a termés. Nem! Azért várjuk a havat, hogy beülhessünk kedvencünkbe, legyen az új vagy régi, első vagy hátsókerekes. Akármilyen rossz napunk is volt, és akármennyibe is kerül a benzin, az első kanyarban ráadjuk a kövéret másodikban, és a kilincs ér mellénk a másik sávba, mindannyiunk arcára kiül az az őszinte kisfiús mosoly. (kivéve, ha lepadkázzuk a felnit) 

Sajnos sok ember szörnyülködik ha ilyesmit lát, és persze ez nem alaptalan. Sok autós van, aki nagy forgalomban, másokat veszélyeztetve, felelőtlenül riszálja a kocsi farát. Ők azt hiszik tökéletesek, és mindenekfelett tudják uralni autójukat. Nem számolnak azzal, hogy akármi lehet a hó alatt, és nem tudhatják, hogy a havas úton a többi autós hogyan reagál. Ez úton kérnék mindenkit, hogy csak üres úton, vagy legalábbis mögöttes és szembejövő forgalom nélkül verjétek keresztbe a vasakat. 

Gegobbal úgy gondoltuk, hogy mi se akarunk ki maradni a jóból, így hát elmentünk egy korábbi bejegyzésben már említett, lebetonozott útszakaszra, ahol sem lakóházak, sem forgalom nincs. Sajnos ott még túl nagy volt a hó így nem tudtunk folyamatosan kilinccsel előre autózni... meg hát ástunk is „párszor” de azt hiszem, mindent kihozunk abból a 34 paciból ami rendelkezésünkre állt. Egy biztos: élveztük. 

(u.i: Mindig legyen nálatok lapát így télen!!!)

Ádám vagyok, sziasztok!

Hozzátok hasonlóan, én is pelenkás korom óta szerelmes vagyok a járművekbe, legyen az autó motor bicikli vagy akár busz. Már általános iskolába menet, útközben azon gondolkoztam mit lehetne kihozni az útszéli Yugokból, Trabikból... és a pár tömbbel arrébb rohadó 127-es Fiatot vajon nekünk adják-e, ha apával szépen kérjük? A mai napig emlegetett sztori a 2000-es horvátországi nyaralásunk, amikor is órákon keresztül erősködtem, hogy „de igenis, hozzuk már haza azt a Mercit” ami egy birtok udvarán hevert, és már több volt mint patkány.

Úgy 12 éves koromban rájöttem, hogy a Bburagok elég jól szétszedhetőek, így lett végül az összes autó leültetve a szobámban. A kedvencem a rózsaszín ’59-es Cadillac Eldorado ami „polcig” lett leverve.
Persze nem is nagyon kerülhettem el ezt a fajta szenvedélyt, ugyanis két 350-es Jawa hevert itthon, és négyünkre jut 13 bicikli. Majd apa belefogott egy bogár felújításba.(két Trabant és egy Kispolszki után). Azt hiszem itt indultam el végleg a lejtőn…

Azóta nekem is volt egy Simsonom. A motor 3 dobozból lett összerakva és teljesen egyedi stílusban építettük meg. A kinézet nagyrészt az én agyszüleményemnek volt köszönhető. Miután a fiataloktól az öregekig, a kisfiúktól a bácsikig mindenki megnézte, gratuláltak, mosolyogtak, integettek, rájöttem, hogy ezek után nem nagyon akarok semmi átlagosba vagy átlagosra ülni!

Így meg is született nyáron, a Zebrára keresztelt, régi Szputnyikból a SingleSpeed bicajom. Vagyis nem, mert SingleSpeednek, SingelSpeed, csak hátra egy kontrás agyat tettem. A bicikli is nagy népszerűségnek örvend, szerencsére, így nincs más hátra mint előre, tavasszal debütál a paRATszt© névre hallgató, régi 28-as Csepelből kialakított cruiser.

Így már csak a Bogárkát kellene kissé egyedibb kinézetűre formázni mint a gyári kinézet. Az ötlet természetesen már megvan, csak itt már sajnos jóval nagyobb anyagi áldozatokkal jár a dolog , ami per pillanat nem kivitelezhető.

A rozsdakupacos srácokkal a debreceni bogaras klubbon keresztül ismerkedtünk meg. Az ismeretség leginkább a köszönő viszonyban merült ki, majd amikor a magazint elkezdték, akkor kezdtünk el igazándiból barátkozni. Felmerült, hogy esetleg a Simsont leközölnék, és ezen beszélgetésből kiindulva, cimboráltunk össze, és azt hiszem a kiskunlacházi „Hol a szén?” sztori óta, baráti a viszony. Nagyon irigyeltem a srácokat, hogy ők olyan autókkal foglalkoznak és találkoznak, amikről én is álmodozom. Mivel nem áll tőlem távol az írás, sőt ebbe az irányba akarok tovább menni, így lehetőséget kaptam én is, hogy egy kicsit részese legyek ennek a dolognak, és közös szenvedélyünkről én is tudósítsak, örvendeztesselek titeket!

Még egy hét és jön a 6.!

Pedigré

A motorsportokat kedvelő emberrel előfordul, hogy gyakran maga is autóversenyzőnek képzeli magát. Télvíz idején pedig különösen felerősödnek az ilyen téveszmék, mert a hóban milyen jó is keresztbe veretni az autót, mint a nagyok, mondjuk a Svéd Ralin.

De vannak olyanok is, akik nemcsak magukat képzelik Sebastien Loeb, Colin McRae, Carlos Sainz vagy Tommi Mäkinen bőrébe és overaljába, hanem még a kezük között lévő technikát is WRC verdának vélik. Ennek jogalapját pedig nagyon hosszan tudják bizonygatni, különösképp akkor, ha az adott márka, akárcsak egyetlen futam erejéig is, de indult a rali vébén.

Innentől kezdve a kocsinak „rali pedigréje” van. Ez az ő olvasatukban pedig azt jelenti, hogy amire a WRC verzió a világklasszis pilóták kezei között képes, azt az általuk hajtott, utcai változat is hajszálra tudja.

Az egyik kedves barátom (nevezzük mondjuk Bincinek) az elmúlt napokban a hirtelen jött havazás hatására raliversenyzővé vedlett, és minden kanyart keresztbecsúszva próbált teljesíteni a család teljesen széria Peugeot 206-osával, aminek az 1,1 literes motorja heves izgalmi állapotban sem tud többet 59 lóerőnél.

A kis oroszlán kimondottan jól állta a megpróbáltatásokat, és mivel nem volt olyan hóakadály, ami problémát okozott volna, Binci egyre büszkébben húzta ki magát, miközben a műszerfalat simogatva fellebbentette a fátylat a 206-os titkáról: „Nem akad el, mert rali pedigréje van”.

Ezt a mondatot viszont nem árt kicsit boncolgatni. Ugyanis a Peugeot 206-os alapjaira épített WRC autóban egy 2,0 literes, 300 lóerős motor dolgozott. Ezt a teljesítményt pedig négykerékhajtás vitte át a versenypályák felületére. Nem is rosszul, hiszen ez a modell összesen 24 vébé futamot nyert, valamint két egyéni bajnoki címet Marcus Grönholm révén 2000-ben és 2002-ben.

De az a szellem, ami a raliautókban volt, tovább él az utcai 206-osokban is. Binciékében pedig különösképpen. Függetlenül attól, hogy nincs négykerékhajtás, a 2,0 literes erőforrás helyett is mindössze 1,1 liter van, és a 300 lónak kevesebb mint a hatodát gyűrték a motorháztető alá.

Tehát az összes kapcsolat a két kocsi között mindösszesen annyi, hogy mindkettő benzint éget, négy kereke van, hasonló a formája és Peugeot-nak hívják. Ez viszont éppen elegendő…legalábbis Binci szerint.

Végül a rali pedigrének a nap végén kábé 12 centi szűz hó vetett véget, ahonnan nekem kellett kitolnom a Peugeot, amit egy pillanatra elhagyott a WRC-k szelleme. De erre is van magyarázat, ugyanis a kivétel erősíti a szabályt.

Szívtuk a kólát

Lefixált helyünk és időpontunk volt a hatodik szám ...kő kóla? fotózásához, csupán az időjárás tett keresztbe. Különösen az, hogy a mellékszereplő autó nem tudott kiállni a garázsból az utak felületes eltakarítása miatt (magánvéleményem a témáról nem feltétlen szalonképes). Így úgy döntöttünk, hogy a saját autóinkkal és a motorral készítjük el a képeket, ha már együtt vannak, zárt, viszonylag fűtött helyen. Ennek ellenére Kincsőnek nem volt melege, de állta a sarat. Visszarepültünk a hetvenes évek polaroid korszakába, némi pin-up fűszerezéssel. A képek hamarosan a Magazinban!

Lerohadt rólunk a gatya

A Trabantosok nem tiszta népség, hiszen ki az a hülye, aki olyan autót vesz, ami papírból van? De ez még hagyján, ezeknek a félkegyelműeknek az a hobbijuk, hogy a lehető legrosszabb időben, a leghidegebben szerveznek autós összeröffenést. A szabadban.

Mennyivel jobb lenne a belvárosban találkozni, beülni egy kakaóra, valami kellemes meleg helyre. De nem, kint kell csúszkálni a parkolóban, a szánkót húzva vonóhoroggal, Ès hasonló okosságok. Volt, aki műszaki hiba, akadt aki a féltésből hagyta otthon az autóját, ám olyan is volt, aki az autó hasmagassága miatt nem tud közlekedni a helyenként 20-30 centis hóval lepett úton. Mert ugyan az észlelést követően azonnal takarítani kezdik az utakat... Csókolom, 50 órája kezdett havazni!

Ennek ellenére, ha csak kis időre is, de egész nagy csapat gyűlt össze, szokás szerint, vegyesen. Miután mindenki kedvére kijátszotta magát (vagy kifogyott a benzin), és feltaláltunk egy új sportágat (aminek tesztelését túléltem), eljöttünk dolgozni, hiszen össze kell rakjuk nektek a Magazin hatodik számát...

Vezetéstechnikai tréning

Miután jól megmondtuk, hogy télen miként is kell kulturáltan és megfontoltan közlekedni, elmentünk, hogy a cikk utolsó bekezdését is teljesítsük. 

A félig-meddig spontán csoportosulásra Juanék céges Insigniájával, a Saabbal érkeztünk, majd pedig csatlakozott egy E30-as BMW, valamint a jelenlegi számban bemutatott E28. Van Debrecen közelében egy környék, ahol már felosztották az újgazdagok számára a telkeket, leaszfaltozták az utakat, felállították a közvilágítást... csak éppen az újgazdagok nem akartak ott házat építeni, így az egész üres, a madár se jár arra. Ezt a kanyarokkal és kereszteződésekkel teli helyet szemeltük ki egy kis gyakorlásra.

Sejthető, hogy a négy autóból melyek voltak azok, amelyekkel igazán jót lehetett autózni, de azért az elsőkerekesek is kitettek magukért. Nem kicsit félelmetes, amikor egy böszmenagy modern családi-luxusautó keresztbe csúszik a kanyarban.

Meg is lett a baj... Nem, nem törtünk össze senkit és semmit, csak az Insignia gondolta úgy, hogy sok volt neki félórás, kétezres fordulat fölött való autózás, és elfosta a hűtővizet. Elszaladtunk a közeli benzinkútra, ahol elnyelt két liter fagyállót, majd nagynehezen hazavitt minket. Ismét megállapÌtottuk, hogy nem hülyeség az a bölcs mondás, miszerint "régen minden jobb volt".

Ö

Igen, kedves autó-motorbuzi barátom, itt látható minden álmodnak a megtestesülése. Egyéb óhaj?

Amikor a pajtaajtó kitárul

Igen-igen, ezt találtuk egy pajtában... Mert Jancsibácsinak a hetvenes évek elején sikerült a Németországban élő unokatestvérétől beszereznie a pár éve használatban lévő Karmannt. Igen ám, de az öreg úgy gondolta, hogy ideje villantani, ezért gondolt egyet, és váltott pár levelet az Amerikába emigrált nagybácsival, hogy mi is ott a menő. Postafordultával jött a csomag, benne a az EMPI kerekekkel és a szakmai útmutatóval: "Rakd ezt rá János fiam, és engedd az alját közelebb a földhöz, meglátod te leszel odahaza a király a Zsigulik között!"

Jancsibácsi megfogadta, letekerte agyig a Karmannt, de néhány rövid utazás után gerincfájdalmakra panaszkodott az orvosnál. Az, miután meglátta, hogy az öreg mivel nyomja, megállapította: Nem magának való az az autó Jancsibácsi, tönkreteszi a zötykölődés a gerincoszlopát. Vegyen valami rendes autót!"

Így is lett. Az öreg letámasztotta a Karmannt a kert végében, megrendelte az 1000MB-t a Merkúrnál, a kettő között eltelt négy évben pedig BKV-val járt. Kertszomszédja, Misibácsi pedig éppen egy Barkast újított be az autópiacon, ami miatt kicsit megviselt és kopott Transporterét - aminek futóműve eléggé megfáradt, így nem tartja ugyanazt a magasságot - letámasztotta a Karmann mellé, hogy legalább fedett helyen legyenek. Mi pedig így találtunk rájuk sok-sok év után.

Na és akkor a valóság: Vasárnap elmentünk a Junkyard Zombies-hoz fotózni, hogy a következő számokra is legyen mit olvasniuk a Magazinban a Volkswagenek szerelmeseinek.

Mégis lett

A borzalmas $ árfolyam miatt megfordult a fejemben, hogy elhalasztom az autóm komolyabb ültetését, hiszen az Amerikából rendelhető ültetőcsonk ára postával együtt majd' a duplájára nőtt, itthon pedig még annál is drágábban lehet beszerezni.

Egy reménytelen próbálkozást követően felhívott Robi, hogy miért nem azt kérdezem, akinek van.

- Miért, van? - kérdeztem.

Volt, úgyhogy azt sikerült elboltolnunk. Hogy mikor kerül beépítésre, még nem tudom, de előbb valószínűleg jön az OT minősítés. Egy lépéssel közelebb kerültem az alagút végéhez, azaz ahhoz az állapothoz, amit a vásárláskor elképzeltem.

130000

Hull a pelyhes

Tudjuk, hogy a benzin árának jelentős százaléka állambácsi zsebébe vándorol, amely elméletileg arra lenne hivatott, hogy a befolyt összegből az utakat karban tartsa. Vonatkozik ez az úthibák rendberakására, az útszéli gazok vágására, és persze a téli takarításra is. Ha pedig autópályát szeretnénk használni, akkor újabb köteg pénzt kell letegyünk az asztalra, ráadásul ugye, 2012-től csak tíznapos matricát vehetünk a négynapos helyett. 

Vasárnap korán reggel indultunk Budapestre, a következő számunkban megjelenő autók fotózására. Szombat este még száraz idő volt, ám reggel, amikor felkeltünk már 10 centis hó fogadott minket. Miután megbizonyosodtunk arról, hogy a fővárosban nem esett, ezáltal nem dőltek romba a terveink, elindultunk. Igen ám, de az első pár kilométert harmincas átlaggal tettük meg a hó és jég miatt. Sebaj, majd a pálya jó lesz.

A képen látszik, hogy mennyire volt jó... Kérdem én, ha diszpécser Juliskanéni látja, hogy valami fehér szmötyi esik az égből, akkor miért nem racsít bele a mikrofonba, hogy Jóska, Sanyi, üljetek be az Unimogba és túrjátok le az egészet? És akkor talán az a három szerencsétlen, a bontószökevény Saabban időben megérkezne a megbeszélt helyre... Köszcsi!

Szívem szakad meg

Mondtam már, hogy szeretem a Lancia Stratost? Éppen ezért fakadtam majdnem sírva, amikor a stipistop.com Facebook oldalán megtaláltam a baloldalon látható képet, amelyen egy kedves úriember (remélem azóta csuklik) kutyaólnak használja egy Stratos kabinját. Ráadásul nem is egy Stradale-ről, hanem egy raliautóról, azon belül is a legikonikusabb Alitalia dekorosról, amiért a hozzám hasonló, ámde tehetősebb emberkék bizonyára ölnének. De ez még nem minden...

Bár a motorsport többnyire Gergő asztala, az ajtóra festett (ragasztott?) név alapján kiderül, hogy az autóval valaha Sandro Munari versenyzett. Az olasz először az 1972-es Monte Carlo ralit nyerte meg egy Fluvia volánja mögött, majd a hetvenes évek közepétől a Stratossal folytatta. Eleinte Mario Manucci, majd pedig Silvio Maiga volt a navigátora, s ez utóbbival együtt nyertek egyéni világbajnoki címet 1977-ben.

Hogy a képen látható darab az-e, amellyel anno felálltak a dobogóra, rejtély. Persze az ember torka mindig elszorul, ha egy klasszikus autót lát valahol a kert végében rohadni, pláne ilyen esetekben, amikor az adott vasdarab nem elég, hogy egy igen ritka és értékes típus, még önálló története is van. A kutyák meg nem tudják, hogy - a képek alapján ítélve - a házuk még ebben a formában is értékesebb, mint a gazdájuké. A fotók nem mainak tűnnek, csak remélni lehet, hogy az autó sorsa azóta jobbra fordult. Ha mégsem, akkor volna néhány középkori ötletem a kedves tulajdonos megcirógatására.

Trollhatten bosszúja

A mankókerékhez különös vonzalmam alakult ki, mikor az első Volkswagenem olajteknőjét koptattam. Anyagi lehetőségeim elég korlátozottak voltak, hétköznap 13-as acélkerekeken gurult a kis zöld szörnyeteg, 165/55-ös gumikon azonban az első találkozóra valami ütősebbet akartam. Meglátogattam kedvenc autóbontómat ahol ráakadtam 4db 15-ös mankókerékre 110/70es gumikkal. Ezeket sárgára festettem, majd villantottunk a talin is.

Ezen előzmények után nem is aggódtam a frissen vásárolt Saab mankókereke miatt, csakhogy defektes lett az első gumim. Segáz, gondoltam, majd rutinosan láttam a műveletnek, hiszen ez volt az ötödik fél éven belül. Na jó, két 'miatyánkot' elmormoltam a bajszom alatt, de ez szerintem természetes. Tekintve, hogy vasárnap történt az afférja a keréknek és a diszkrét kátyúnak így gumishoz nem mehettem, de nem probléma, városban nem lehet gond. Egyetlen aprósággal nem számoltam, mégpedig januárban viszonylag gyakran esik hó, így természetesen el is kezdett hullani nyomban. Ettől a perctől kezdve 3 dologra volt alkalmatlan az autóm, gyorsításra, lassításra és a kanyarodásra. 

Nem értem, egy olyan országban ahol az év jelentős részében hó van, hogy kerülhet mankó a csomagtartóba. Azért sem értem, mert a kezelési utasítás jelentős része foglalkozik azzal, hogyan autózzunk hólánccal és szöges gumival.

Ti mit gondoltok a mankóról, milyen pótkerék lapul a csomagtartóban?

A főnixként feltámadó griff - avagy miért vettem Saabot

Szeretem a svéd húsgolyót barnamártással az Ikeában, elég sok Abbat hallgattunk és kezdek rákapni a svéd krimire, bár van még egy-két dolog amit a svédekről neveztek el és biztos szeretném, de azt nekem csak mesélték olyanok akik hallottak már róla. Az előbbiek miatt úgy gondoltam, hogy egy olyan országban, ahol sokat van sötét, s ezért rendkívül perverzek a ott lakók, biztos tudnak szerethető autót gyártani és nekem az jó lesz.

Az a baj velem, hogy szükségem van a változatosságra, arra, hogy különbözzek és ne a racionalitás vezessen, mikor a használtauto.hu-n kiválasztom a tipust és modellt. De a Saabhoz visszakanyarodva, imádom a régi 900 kupé formáját, kölyökként a reggeli sulitúra folyamán minden alkalommal találkoztam egy fehérrel. Ámulatba ejtett az a forma. A tradíció és futurizmus abszolút öncélú keveredése. Persze a TURBO felirattól elaléltam, hiszen az autóskártyán, illetve a Turbo rágón “mindent vitt”. Sajnos az OG900 elérhetetlen számomra, azért mert nem lenne szivem kitenni az évi 40-50 ezres futásteljesítménynek, amit a Rozsdakupac és a másik munkám megkövetel.

Na ezért lett NG900 a kiválasztott. Ráadásul nem kellett átautóznom érte az országot, hisz Debrecenben akadtam rá, egy közepesen jó LCD TV áráért. No de mit is kap az ember alig két kilóért? Tapasztalataim szerint egy kicsit megosztó karosszériát, amiben el lehet férni, de azért a tágas nem ilyen, nagy csomagtartót, illetve egy 130 lóerős 2 literes 16 szelepes motort. A futóműről még nincs tökéletesen kialakult véleményem, nem tudom, hogy kicsit kényelmes vagy kicsit feszes hangolás volt a cél, de eddig kellemes, a toronymerevítő jótékony hatása érezhető, szépen tartja íven az elejét. De SAAB-ot nem a futóművéért vesz az ember, hanem azért a bunkerszerű belsőért, ami olyan otthonosságot teremt, hogy néha várom a kandallóban pattogó tűz hangját. 

És nem csak a hangja, hanem a melege is hiányzik, mivel a fűtőmotorom nem megy. Tekintve, hogy digit. klímás szívem választottja, még nem tudom, hogy a motor vagy valami szenzor döglött meg, de ez este kiderül. No és amit nagyon szeretek, az a gombrengeteg a műszerfalon. Igen egy fal, rajta sok-sok gombbal, egy mindentudó SID-del, ami SAAB Information Display néven született. Imádom nyomogatni a gombokat, szeretek kommunikálni az autómmal, vagy tudjon mindent, vagy semmit. Ha ez a mindentudás a kora 90-es évek eleje, a 'mindenre van egy gomb megoldás' akkor kell, olyan mint KITT.

Ja és nem véletlen, hogy most vettem SAAB-ot. Megrendített a csőd híre. Felháborít, hogy a GM rengeteg klasszikus márkát áldozott be a túlélésért. Persze hivatkozhatnak válságra, de azért ne hagyjuk figyelmen kívül a hegemóniára törekvő bekebelezést, ami célja volt az amerikai cégnek és magával vonta a herdálást. Ennek lett áldozata ez a formabontó európai márka s az én vásárlásom egyfajta tisztelgés azon repülőgép mérnökök előtt, akik mertek álmodni egy autót, egy márkát. Így marad a SAAB azok kedvence, akik inkább Traubit isznak, mintsem kóláznak. Mert bár ugyanazt a cukros vackot csorgatják le a torkukon, de mégis különböznek.

Drága benzin? Kit érdekel?

Az autóm ilyen takony időben (ma mondjuk pont hétágra süt a nap) a garázsban pihen, várva a tavaszt. Mivel nincs kemény telünk, ezért többnyire biciklivel járok. A minap éppen nagyon kellett sietnem valahova, ezért kicsit gyorsabban tekertem a megszokottnál, ám csak akkor döbbentem rá, hogy mennyire, amikor a kilométerórát levéve rápillantottam. Max. sebesség: 212,3 km/óra, városban. Kérdem én, mi szükség van autókra?

A sík terepen való jelenlegi biciklis sebességrekordot egy kanadai kerékpározó, Sam Whittingham állította be 2009-ben. Tette mindezt Varna Diablo nevű speciálisan kialakított biciklijével, ami inkább hasonlít egy dokkoló kabinra valamelyik sci-fiből. Szériagyártmányú kerékpárral leggyorsabban Markus Stöckl volt képes tekerni, 2007-ben, 210,4 km/óra sebességgel... hegyről lefele. Tisztán látszik, hogy mind a két rekordot verem, hiszen egy Magellan Polarisom van, és köztudott, hogy Debrecen az Alföld kellős közepén van. Guinessék, jöhettek!