Úttalan utakon, avagy kerüld az autópályát!

Az ültetést követően talán mostanra végre összeálló autómmal először kissé szájhuzogatva és izgulva gondoltam bele, hogy nem elég, hogy Balatonfüredig kell mennem, ha már ott vagyunk, még Pécsre is átugrunk vele. Elméletileg ismételten kész volt az autó, de az eddigi utaknak is így indultam neki. A gumik kopottak, ezt tudtam, de úgy voltam vele, hogy majd ha hazaértünk, cserélem őket.

Dél körül indultunk, első célállomásunk Ajka volt, oda kellett érni még sötétedés előtt. Simaliba, az autó szépen ment, nincs semmi gond. Egészen Ceglédig, amikor beértünk a szakadó esőbe, és a Bogár nem csak előre haladt, hanem látszólag indokolatlan oldalirányú mozgást is végzett, csak úgy önszorgalomból. Mivel a négyesen a román kamion gyakoribb vendég, mint kocsmában az alkoholista, így kicsit visszavettem az amúgy sem aszfaltszaggató sebességből.

Végül pedig megálltam a leállósávban. "Itt valami szétesett" - gondoltam, de nem. Felemelve az autót, a kereket levéve minden rendben volt. Ja, a gumi. Hát jól sejtettem, amikor azt mondtam, hogy cserélni kellene, mert valóban inkább hasonlított slickekre. Tudni kell, hogy úgy kaptam őket Schlosser Zolitól a felnivel együtt még 2010 novemberében, hogy neki az év tavaszán kellett volna cserélnie. Cserébe kiment vele Belgiumba a nyáron, majd én is jártam vele másfél év alatt közel tízezer kilométert. 

Időközben elállt az eső, száradt az aszfalt, folytathattuk az utat. Mire odaértünk Ajkára, jött a vihar újra, avagy Mordor támadásra készült, ahogy Gergő fogalmazott. A fotózást a hirtelen jött sötétség miatt buktuk, de két nappal később bepótoltuk. De nem is gond, hiszen legalább még egyszer végigautókázhattunk a Balaton-felvidék elképesztően szép (mondjuk annál szarabb) útjain. Így, Bogárral az egész tónak teljesen más hangulata van. Teljesen más végigmenni a füredi parton, vagy el a tihanyi révig, vagy fel az apátsághoz. Beleszerettem, nincs mit tenni...

Az IMM jó volt, de a részleteket majd a Magazinban olvashatjátok. Vasárnap a programoknak vége lett, mi pedig nagy dilemma előtt álltunk. Pécsre kellene mennünk autókat fotózni, de a négyből kettőt nem szívesen hoznak elő eső esetén. Márpedig azt mondtak hétfőre. Telefonálgatás, egyeztetés, alkudozás után végül úgy döntöttünk, menjünk. Az egyik meteorológiai oldal szerint délután kettőre jön a zuhé, addig letudjuk a két vasat. A négynapos találkozó után kimerülve, este nyolckor már vígan horkoltunk a sátorban a Men in Black II-n.

Úgy is lett, ahogy elterveztük. De előtte még végigmentünk a Dunántúl dombjain, a 61-es, majd 66-os úton, át a Mecseken, egészen Pécsig. Ilyenkor mindig eszembe jut a Verdákban felvetett kérdés, avagy mi a szarnak az autópálya? Aki csak ott nyomja nyélgázon, az kimarad mindabból, amit ezek a kisebb utak tudnak nyújtani. 

A két fotózással végeztünk kettőig, amikor óramű pontossággal jött is az eső. Miután elállt, lefotóztuk a harmadik autót, és egyeztetni kezdtem a negyediket. Ez alatt Gergőék beszélgettek harmadik alanyunk tulajdonosával, s ekkor jött a szokásos "ez a Bogár tényleg nagyon alacsony" párbeszéd (mellesleg egyáltalán nem alacsony, pláne az aznap elsőként fotózott vashoz képest - de erről majd később), és belestek az autó alá. Szerencsére.

Miután letettem a telefont, Gergő némi idegrángással közölte, hogy ezzel nem igen jutunk haza. Hirtelen mindenre gondoltam, és egyszerre nem értettem, hiszen egészen addig hibátlanul üzemelt. Kiderült, hogy a gumik belső oldala, azaz a jelenlegi közel ötcentis futófelületem szálig kopott. Tényleg le kellett volna cserélni. Vakartam a fejem, hogy most vajon mi lesz, hiszen pünkösd hétfőn, egy közepesen használt gumi árával a zsebemben kellett volna keríteni valakit, aki ad egy párat és fel is teszi. Talán először a hasonló helyzetek történetében szerencsénk volt, hiszen a szomszédban éppen gumis műhely működött, és emberünk is ráért. Ráadásul meglepően baráti áron cserélte le két ugyanolyan, ám sokkal jobb állapotúra. Ezúton is köszönöm!

A fotózások után az élményt tetézte, amikor Komlóról nem Pécs fele mentünk fel a 6-osra, hanem Bonyhádig kis, hegyi utakon gurultunk végig. Még a fotózások végén Gergő elkérte a volánt, így ott már ő vezetett, én pedig bámészkodtam. Volt is mit nézni...

Onnan tovább a 6-osra, végig a parton Paksnál, majd Dunaföldvár, Kecskemét és... egy vasúti átkelő, ahol a szokottól eltérő, és annál kicsit nagyobb, csörömpölő csattanás jött az autó elejéből. Ráadásul le se ért az alja. Száz méterrel később egy "baj van, ájjámeg!" után már a bal első kerék mögött matattam, és némi nyomdafestéket nem tűrő monológ közepette - amiben a Magyar Aszfaltútat Taknyoló Barmok Szövetségét méltattam - kivettem a teleszkópot. A letört teleszkóptartóval együtt. Így a torzióra hagyatkozva folytattuk az utat Ceglédig, majd onnan az ismert négyesen, a kretén kamionosok között hazáig. 

Most éppen tervezés alatt áll a futómű új, megerősített teleszkóptartója, mert szar út ide vagy oda, ennek bírnia kell. Az eddigi hasonló hidakban nem volt ilyen probléma, hiszen egyikben se volt teleszkóp, az enyém az első ilyen. Jöhet a matekolás, ti pedig addig pattanjatok be a vasaitokba és autózzatok az országban, hiszen gyönyörű, ideje felfedezni!

A kétszeri Ajkai túra és a tihanyba való kolbászolás miatt 1442 kilométert tettünk meg, mindezt egészen pontosan 6,2 literes fogyasztással, műszaki probléma nélkül (ami volt, azt nem nevezném feltétlenül annak). Az Ajka és Balatofüred közötti szakaszon ért le néhányszor az alja, valamint egyszer Székesfehérváron egy lőároknyi nyomvájúban az egész út során, holott a híd mindössze négy centire van az aszfalttól. Így az "ültetett autó használhatatlan" és a "magyar utakra nem való" hülyeségeket nem nagyon tudom elfogadni. Büszke vagyok a kis szutyokra, egyre jobban szeretem...