Csoportos terápia - avagy év végére meggyógyul

Általában a tavasz a találkozós szezon legmozgalmasabb időszaka, olyankor kell minden hétvégén Budapesten, vagy annak közvetlen közelében lennünk különböző rendezvényeken. Ám idén valahogy az évnyitó és ezzel együtt a nyár is sokkal enyhébbre sikerült, helyette pedig nagyon úgy néz ki, hogy őszre jelentettek be többen is igen érdekes találkozókat.

A legutóbbi budapesti utat követően abban a hitben gurultam végig a négyesen, hogy már csak egy Retro Cruise Night van hátra és jöhet a téli garázsolás. Ezzel szemben már néhány nappal később, az előző bejegyzés keletkezésének idején már tudtam, hogy a kettő között egy újabb túra vár, hiszen a Kultmobil szervezésében hazánkban is elindul a Cars n Coffee nevezetű rendezvény, amely a kaliforniai napsütéses hajnalok kávé és benzingőzös hangulatát kívánja áthelyezni Kishazánkba. Az ilyet látni kell, ha mindegyiken nem is tudunk - nyilván nem egyszeri alkalom volt, kint legalábbis nem az - az elsőn illene megjelennünk. Ha pedig már úgyis útra kelek, akkor az éppen ezen a hétvégén zajló Transporter találkozót is meglátogatom, valamint végre elgurulok Tatabányára is, ahol a Bogártalálkozó szervezői az autóm vásárlása óta invitálnak igen melegen.

Szokatlan módon a Bogár menetkészen állt, és várta, hogy indulhassunk. Mindössze a karbi gázkar porblémájának végleges megszűntetése miatt kellett kicsit összeolajozni a kezeimet, de egy kis csiszolópapír csodát művelt a vegyszerek miatt kissé megrozsdásodott tengellyel. Sajnos arra nem maradt idő, hogy a 12 Voltos átalakítást megcsináljuk, így még a félig halott 6 Voltos rendszerrel indultam útnak. Mivel közeledett az éjszaka, így úgy döntöttem jobb, ha az autópályát választom, hiszen nem kell sötétben a szélvédőre vicsorogva anyáznom Poroszló és Füzesabony képviselőtestületét, amiért nem képesek a városaikat összekötő utat közlekedhetővé tenni. De nem csak számomra járhatatlan, hanem mindenki más számára is.

De igazából nem volt nagy probléma, szépen faltuk a pályát, kamionokat és tötymörgőket előztünk, majd pedig a 6 Volt tréfált meg minket kissé. Ugyanis annyira nem tölt a dinamó, vagy annyira halott az aksi, hogy Gödöllő környékén, ahol az emelkedők kezdődnek, nem volt már benne akkora feszültség, hogy egyszerre menjen a lámpa és az autó. Visszalassult egy padlógázas 50-re, ami az emelkedőn visszaesett 40-re.

Tipikus dugulás-szerű érzésem volt, vártam, hogy mikor áll le alattam teljesen, de nem. Persze a kamion mögöttem villogott, mintha az bármit segítene a helyzeten. Végül nem is tudom mitől sugallva lenyomtam a fényszórót helyzetjelzőre, és mint a filmekben, amikor a boxolót romjaiból életre pofozzák az utolsó menetre, úgy lódult meg az autó, és onnantól semmi probléma nem volt. Olyannyira nem, hogy amikor már Budapest határában sötétedni kezdett, felkapcsoltam a lámpát és tökéletesen ment. Ki érti?

Másnap kora délután elindultunk a Transporter találkozóra, mint kiderült totál feleslegesen. A kemping még tök üres volt, hiszen a legtöbben nyilván a pénteki munka befejeztével indultak útra. Ám a hétvége programja kissé feszes, máskor sajnos nem fért bele a látogatás.

Másnap reggel korán keltünk, hiszen a Cars and Coffee várt minket. De mint kiderült, nem elég korán, hiszen mire átdöcögtünk a városon a Kicsem Park bejáratához, a találkozó nagyobb részének már csak hűlt helyét tekinthettük meg. Ugyan még beálltunk a foghíjas sorokba, és pacsiztunk egyet a szakadó esőben nézelődő ismerősökkel.

Az elképzelés - még ha nem is saját - zseniális, a helyszínválasztás pedig még talán annál is szenzációsabb egy autós találkozóhoz. Sőt, még a szervezők rémálma, az eső sem tehette tönkre a rendezvényt, hiszen a résztvevőket nem zavarta a víz, a hely atmoszférájához pedig szerintem még hozzá is adott. Egy brit nemesi birtokon érezhette magát az ember, ahol valamely herceg garázsának szemléjére gyűlt össze a műértő közönség. Ugyan nem sokat és nem sokáig láttuk, Kultmobil, nagyok vagytok! A következőn ott leszünk nyitásor!

Innen a kiváló időben továbbáltunk. Azaz egyedül folytattam az utat Tatabányára, ugyanis a többiek Dani szülinapját ülték meg, ahova nekem délután kellett csatlakoznom. Az első kaland az Erzsébet híd előtt ért, ahol a szétvert úton próbáltam átbotorkálni, holott többször megfogadtam, hogy nem megyek arra - de most az volt a legrövidebb út és siettem. A perifériából láttam, hogy a külső sávban megjelenik mellettem egy autó és a sofőr néz rám. A kátyúkerülgetés közben egy gyors pillantást vetettem rá. rendőr volt.

Kihúzódott mögém, én pedig éreztem, hogy most fog levillogni. De nem. Jó, akkor most nem kerülgetek semmit, nem hívom fel jobban a figyelmet arra, hogy mennyire nehezemre esik ezen az úton haladni. De nem volt szerencsém, mert a híd csatlakozásánál akkorát csattant az alvázfej az aszfalton, hogy szerintem a várban nézelődő túristák azt hitték visszatért a szovjet hadsereg. És Bandiék még ezt követően sem kapcsolták be a fényhidat, egyszerűen kikerültek és mentek a dolgukra. Nem mondom, hogy nem készítettem a síkosítót, hogy legalább ne fájjon...

Az eső pedig csak esett. Amikor kiértem a pályára kezdett rá igazán. A két nappal korábbiból kiindulva kicsit tartottam attól, hogy a lámpa-motor-ablaktörlő triumvirátusból valami majd megdöglik, de szerencsére Tatabányáig bírta a közös munkát.

Viszont az eső nem állt el Tatabányán sem. Ahogy megérkeztem a találkozó helyszínére, kicsit elment a kedvem az egésztől, hiszen a parkolóban alig 10 autó sorakozott. De szerencsére a szervezők hamar felvilágosítottak, hogy éppen tart a felvonulás, ott vannak a résztvevők.

Hamarosan be is gurult a sor, amelyben nagyon sok régen látott ismerőst fedeztem fel, s tudtam, hogy nem lesz ez rossz az eső ellenére sem. Nem is volt az. Ugyan sokszor találkozik az ember olyan arcokkal, akik érzik a csíziót, ha autóépítésről van szó, de azt csak kevesen látják, hogy miért jó az, amikor a hátsó kerék borul, az első pedig centikkel bentebb van, mint a sárvédőívvel, ellenben minden más autó tökéletes illesztésével. Ugyan a bogaras társadalomból kissé kiábrándultam, pláne a debreceni eseményeket követően, ezeket a srácokat csipázom, itt értik igazán, hogy miről is beszélek. Nagy volt, asszem megyek még bogártalálkozóra.

Az esemény hamar lezajlott, az eső miatt elmaradt a gyorsulás, így nem kellett az eredményhirdetés előtt eljönnöm. Szörnyű érzés lehetett a végig zseniálisan helytálló szervezőknek, hogy a zárás után gyönyörűen kisütött a nap, így ezúton is le a kalappal előttük.

Budapesten felvettem a lányokat, és folytattuk az utat Rétságra, ahol megültük Dani szülinapját, másnap, a visszaúton pedig öt emberrel kellett megmászni a Börzsönyt a farba rejtett mind a 34 lóerővel. Jelentem kitűnően sikerült, így közel 500 kilométer után mindenféle hibától mentesen intettem neki búcsút a Krazy Kutters műhelyének udvarán.

Jövő hét vége fele találkozunk újra, amikor is a tervek szerint egy doboznyi 12 Voltos alkatrésszel érkezek majd vissza Budapestre. Ezeket be is építjük ott helyben, valamint feltesszük az autó a csápos emelőre, hogy meglessük hogyan lehetne beszerkeszteni alá az airride rendszert... Tudom, tudom, hogy lehet kapni, de jelenleg nincs rá felesleges fél millióm.

Egy csodálatos hétvége, már kevesebb hibával

A múltkori bejegyzés után egy beszélgetés folyamán azt kívántam, hogy bár lenne egy olyan út, amelyről nem tudna születni bejegyzés, mert nem történik semmi az autóval. Hát jelentem, két hete majdnem beteljesedett. Ugyan akkor azt mondtam, hogy nem nagyon szeretnék már idén bogarazni, ám úgy alakultak a dolgok, hogy a Totalcar pályanapra még kénytelen vagyok vele menni.

Ehhez elméletben mindössze egy karburátorszerelés kellett, hiszen a tengelye még mindig ragadt, nem jött vissza az alapjáratra. Gondoltam elviszem egyik este valami olyan emberhez, aki ért hozzá, ám előző este még megkíséreltem az itthoni javítását. Leszereltem és egy fél flakon WD40-et fújtam bele, majd, mint matyizó kisiskolás, jó sokáig huzogattam a kart, míg teljesen szépen nem járt. Tökéletes, de láttunk már ilyet, másnapra teljesen be fog állni megint, szóval ígyis-úgyis be kell vinnem.

De nem. Reggel megnéztem, és tökéletesen járt. Na, ha péntek reggel is ilyen szépen visszamegy az alapjárati állásba, akkor megint Ferdinand Porschének érzem majd magam, és gond nélkül indulhatunk. Visszaraktam, így egyedül a hibás aksi maradt, mint problémaforrás, de úgyis lesz majd ember arra, hogy betolja. Vagy megoldom magamnak, láttunk már olyat is.

Elindultam hát - kivételesen egyedül - és el is jutottam Látóképig (kb. 3 kilométer Debrecentől, 13 tőlünk), amikor lecsúszott a trafóról egy saru és leállt az autó. Visszaraktam, rászorítottam, nem is volt gond, csak a főút mellett nem volt kellemes betolni az autót. 

A következő porblémára valahol Hort után lettem figyelmes, amikor is már javában sötétedett, mindössze az ég alján lévő vörös csík emlékeztetett a korábbi nappalra. Ekkor hirtelen eltűnt a műszerfalvilágításom. Egy régről derengő gondolatként tört elő a mélyről, hogy ez nem jelent jót. Nem emlékeztem, hogy mi a hiba, csak annyi rémlett, hogy így nem nagyon kellene tovább mennem. Hát persze, nincs helyzetjelző, tehát nincs hátsó lámpa. Na csak érjünk valami olyan helyre, ahol meg is tudom nézni, hogy hol a hiba. Addig finoman lenyomtam a féket, hogy felvillanjon a féklámpa, így láttak hátulról is. 

Kicsivel Hatvan előtt egy kúton végre meg tudtam állni, és hamar meg is találtam a probléma forrását: az elszakadt biztosítékot. A csere után már nem állíthatott meg semmi, és egy rövid túrát követően a nyolcker mélyén, kicsit félve támasztottam le Daniék előtt a Bogarat.

Reggel még egyedül indultam ki a pályanapra, mert vendéglátóim örülve a hétvégének, délig akartak aludni. A kifele vezető utat gondosan megnéztem a térképen, aztán a valóságban nem kicsit szívtam meg, mert belefutottam egy útépítésbe. Nem kis torlódást okozva döcögtem át az igen hosszú szakaszon, majd pedig a padka-szerű lépcsőn alig sikerült felverekednem magam. Ajj, egyszer legyen annyi felesleges pénzem, hogy be tudjak építeni egy airride rendszert...

Amikor kiértem a pályanapra, már nem kevesen várakoztak arra, hogy a Hungaroring biztonsági emberei megnyissák a kapukat. Szerencsére annyit sikerült kiboltolnom, hogy egy kis várakozás után, a többiek előtt beengedjenek, majd pedig leparkolhassak a paddock mögött. A standot pillanatok alatt felépítettem - felállítottam a zászlónkat az autó mellé, foglaltam helyet a Corollának és a BMW-nek, majd elindultam egy rövid felfedező útra. Ám ekkor még csak a különböző márkák hazai képviseletei takarították autóikat, de mire megcsodáltam a GTR-t és a Peugeot RX-et, addig megnyíltak a kapuk és beengedték a veteránokat is.

Imádom az ilyet, mert valahogy mindig akad olyan, amit még soha nem láttam. Elég csak a Roverre, vagy az Imperial kreténmódon megformált, gyönyörű elemeire gondolni, aah, szívdobogtató. Végül a Porsche és a Quattro... na meg az NSX a pályán... De erről majd a magazinban bővebben, nem idézném fel újra, mert már kezd helyrejönni a szívem a sokktól.

Később megérkeztek a többiek is, Sárika repült a megmentőcsomaggal, azaz a pogácsával, és ismét helyreállt a világ rendje. Délután bámészkodtunk, mások pedig a mi autóinkat bámulták. Érdekes, hogy a "tuning" körökben magasnak számító autómról "értelmes" autósok soha nem hiszik el, hogy fixen van ültetve. Hosszasan kell magyarázni, hogy miért dől így a hátsó kerék, miért jó, hogy bentebb van az első. Mi lesz, ha tényleg lesz benne lufi. De akarom én azt egyáltalán? Elméletben nagyon is, de a gyakorlat kicsit más.

A pályára műszaki okoból egyikőnk se hajtott fel, így a múltkorihoz képest hamarabb hagytuk el a színt, pláne azért, mert még jelenésünk volt a Turbometalos srácok rendezvényén is. A Mopedmetal névre keresztelt rendezvény a hősök teréről indult, és 50 köbcenti alatti motorokat vártak a szervezők. Cserébe mi beállítottunk két sokkal nagyobb hengerűrtartalmú autóval, és kicsit fájó szívvel, amiért kétkerekűink 220 illetve 50 kilométerrel odébb vannak. De mindent ugyebár nem lehet egyszerre.

Metálék érzik a dolgokat, a stílusos motorok meghatározó része a csapaton belülről, vagy a közvetlen környezetből került ki, persze nagyon sokan érkeztek igazán menő mopeddel. Szépen szétválasztották az újat a régitől, így a találkozó megtarthatta a jellegét, de az újabb robogók tulajdonosait se kellett hazazavarni. Mikor a Dózsa György út házai mögött eltűnt a nap, a fiúklányok nyeregbe pattantak, és elindultak a budapesti körútra. Mi ekkor leváltunk, és felvittük az autókat a Gellérthegyre, ott csak nagyobb biztonságban vannak, mint a kőkemény nyóckertől pár utcányira.

Aztán ez másnap okozott némi fejfájást, amikor el kellett értük menni, hogy ismét kigurulhassunk a Ringre. Ekkor már csak egy autóval mentünk, mégis csak takarékosabb így. Ekkor már csak igazi pályanap volt, kevesebb különlegességgel, de hasonlóan zseniális hangulatban. Ez számunkra tovább fokozódott a Bende Tibivel való beszélgetésünket követően, de erről majd később...

Ezen a napon korábban indultunk haza, mert volt teendőnk, de a Totalcar pályanap zseniális, és ismét csak azon kattogott az agyam, hogy lehet rossz irányba indultam el az autóvásárlást illetően. Egy újabb, korszerűbb futóművű, kis, könnyű, sportos autót ilyenkor sokkal inkább élnék, mint az eleve elavult és tovább kaszabolt futóműves Bogarat. Persze ez mindig csak addig tart, amíg el nem megyek egy veterán találkozóra, vagy pár hete a Stancefestre. Lehet a Delta lenne a megoldás mindhárom problémára? Pályára bőven erős, a veteránok között már megtűrik, ültetni pedig felesleges, mert bután néz ki a földön...

Hazafele semmi baj nem volt, mindössze a 6 Voltos világítás okozott pár kellemetlenül vak percet a négyesen, de simán és gond nélkül értem haza. A hétvége végére a karbi ismét ragadni kezdett, mostanra pedig még jobban, szóval már leszerelve várja a holnapot, hogy szakértő kezek vegyék gondozásba és végévérnyesen megszűnjön a gubanc. Mert nem vicces, hogy városban négyesben kell alapjáraton fékezgetnem, hogy be tudjam tartani a korlátozást. Na meg mit gondol a mögöttem jövő? Most hétvégén újra Budapest, még 6 Voltosan, ha minden igaz utoljára.

15

2013/5

Sztenszfeszt

Ugyan a beszámolót már megírtam, meg is fog jelenni a magazin következő számában, alig egy hét múlva. Na meg kb. semmi nem is történt az eseményen, amiről hosszasan be lehetne számolni. Ennek ellenére hogy lehet, hogy zseniális volt az esemény? Egyszerű: sallangmentesen mutatták be a srácok a hazai elborult agyú autós kultúra egy igen nagy keresztmetszetét. Sokak szemében talán ez az egész baromság, mert használati tárgyakból csinálnak szép szobrokat, funkcionálisan zseniális autókat ültetnek használhatatlanságig. Nem az autózás igazi, benzingőzös ágazatát képviselik, ám ez mégis egy életstílus, és szerintem mondhatjuk korstílusnak is, amely igen meghatározó lesz még évek múlva is a világ autós kulturájában. 

Ezt most a 819 Company összefogta. Ez nem tuning, nem nyálverés, nincsenek neonfények, nincsenek alulöltözött lányok, nincs autólimbó, hangnyomásmérés, ez nem erről szól. Gentlemen's cars & gentlemen's meeting, ha szabad némi nemzetközi megfogalmazással élni... És most befogtam, jöjjön a galéria. Persze a további fotók majd a magazinban...

Szívás, 819 és még egy kis 819

Nem terveztem megemlékezni az eltelt hétvégéről, ugyanis már így is hülyének néz sokezer ember, amiért egy működésképtelen fostalicskával járom az országot, ami valamiért mindig szar. Hiába magyarázom meg, hogy az autó alapvetően jó, csak egy csavar, egy pöcök, egy kavics a rossz, a vége szinte mindig az, hogy hosszabb-rövidebb időt az út mellett töltünk. De az események úgy hozták, hogy mégsem lehet szó nélkül elmenni mellettük.

A Bogár régóta állt. Volt egy dugulás a karbiban, ami miatt letettem, nem használtam. Na nem azért, mert olyan hű de nagy probléma, csak valahogy nem jutottam soha odáig, hogy foglalkozzak vele. Lakásfestés, parkettacsiszolás, egyéb munkák elvették róla a figyelmet, de igazán égetően nagy szükség sem volt rá, hiszen az időközben lezajló egyetlen találkozóra, a Velodromra motorral mentünk. Mármint vittük oda a motort. Egy jó hónapnyi állás után jött el egy kedves barátom legénybúcsúja, amire terveink szerint az öreg vasakkal gurultunk volna el a Balatonig. 

Így nekikezdtem a kipofozásnak, a karbit megtakarítottam, kicseréltem a benzincsöveket, hogy biztosan ne legyen itt se gond. Időközben végre valahára sikerült egy nagyon régen vágyott alkatrészt is beszerezni: egy görgős pedált. Sose próbáltam korábban, de tudtam, hogy nekem ez kell, és tényleg! Ám azt nem gondoltam volna, hogy ahhoz, hogy egy gázpedált kicseréljek, szét kell bontanom a fél autót... Mondjuk nem is volt gond, mert így sokkal jobban odafértem a korábbi pedál padlólemezhez odataknyolt csonkjához, amit kiflexeltem a picsába. A kb. 1300 forintos alkatrész, amelyet megspórolt az előző tulajdonos sok kellemetlenségtől mentett volna meg engem, de immár vége.

Még az amúgy frissen felújított önindítóba kellett újra életet lehelni, hiszen erősen bináris működést mutatott az elmúlt időben - vagy indított, vagy nem. Ám miután visszavittem garanciába az elektromoshoz, közölte, hogy az alkatrész tökéletes, máshol lesz a gond. Ki is derült hamar, az önindító persely kopott el. Azaz nem hogy elkopott, valahogy kettétört, és a fele hiányzott. Hogy ezt hogyan sikerült, az a világmindenség stonhenge-i szintű rejtélye marad az idők végezetéig. Csere, kész. Ám a legénybúcsú ugrott, barátaim már nyugdíjas vénemberek, és inkább két új Opellel vállalták be az utat, mintsem a Bogárral pattogni 350 kilométert. Na sebaj, majd az egy héttel későbbi esküvőre vele megyek...

Hát nem. Hiába cseréltük ki a perselyt, hiába jó az önindító, csak nem akar indulni. Az aksi tavaly tavasszal került bele, a kábelek két éve, mi lehet a baj? Előbbi. Kiderült, hogy félig megadta magát a kiváló 6 Voltos elem benne, így nem hajlandó indítani. Ráadásul ez nem olyan, hogy besétálsz valamelyik szaküzletbe és leveszik a polcról, hanem ha szerencsém van, akkor tudnak rendelni egy ugyanilyen szart, ami megadja magát három hónappal a garancia lejárta után. A nálam eltöltött közel hat év alatt ez volt a negyedik akku, amely megfőtt, így azt hiszem eljött az idő a 12 Voltra való átalakításra. Persze szépen elcsomagolom a mostani alkatrészeket, hiszen a dinamót is nem olyan rég újítattam fel. Szóval szép volt a 6 Volt, de elég volt...

Persze az esküvő így kimaradt a Bogárnak, nem akartam csiniben, a teljes násznép előtt autót toszigálni. Na de most hétvégén már nem volt mentség. Idén még csak egy győri túrán (és pár nagyon közelin) voltam vele, kellett a kaland, hívott a Balaton-felvidék, na és persze mostanra esett a 819 Company Stancefest is, amin illendő volt saját autóval megjelenni.

Betoltuk, majd felkerekedtünk, és nyakunkba vettük az országot. Mivel igen sok kilométernek néztünk elébe, így kivételesen autópályán tartottuk fel 80-90-es tempónkkal a forgalmat. A gázpedál imádnivaló, gond nélkül szaladt a vas... egészen az M0 felüljáróig. Itt egy pici torpanás... majd később egy újabb... végül pedig már egyenletesen rángatott. Ne már! Nagy vészhelyzet nem volt, mert Daniékkal mentünk tovább Bupapesttől, és ha meghal az autó, akkor tudjuk folytatni az utat a Corollával. De azért ne már!

A Hősök teréig jutottunk, amikor végre ki tudtam szálni, hogy a motorba kukkantsak. Az AC utáni benzinszűrőbe csak köpködve érkezett a benzin, szóval vagy az halt meg, vagy valami dugulás esete forog fenn. Még átgurultunk Gyuri lakása elé, ahol neki tudtam látni a szétszedésnek. Időközben KG a segítségemre sietett, de okosat ő sem tudott mondani. Kivettük a tankot, lekötöttem az AC-ról a benzincsövet, aztán nagy levegő és fúj... és fúj. Elvileg átjár a levegő, tehát vagy kiment a kosz, vagy tényleg AC baja van. Próba szerencse, összeraktuk, beindítottuk, működött. Kiváló, mehetünk tovább.

Felvettem Daniékat, irány a Balaton! Ismét csak probléma nélkül jutottunk el... az M7 nekünk kellő kijáratáig. Kb. 5 kilométerrel a cél előtt ismét megállt alattunk, de ekkor már tudtam, hogy mi a baj. Nem akartunk az út szélén, sötétben szerelni, Dani nagypapája elhúzott minket Akarattyán a házig, ahol rutinos mozdulattal szedtem szét, és immár a nagy, szovjet pumpával fújtam ki a benzincsövet. Ha ezzel nem jön ki a dzsuva, akkor semmivel. 

Hát semmivel. Ugyanis két nappal később, amikor éppen Akarattyáról tartottunk a Badacsony, majd Fonyód irányába, Füreden ismét rángatni kezdett. Finoman megjegyeztem neki, hogy ha egy mód van rá, akkor még a városon belül rohadjon le, mert ott tudok valamit kezdeni vele. Az autóm egy úr, mert pont egy benzinkúttal szemben állt meg, csak át kellett tolni a négysávos úton.

Itt kompresszorral fújtuk át a rendszert, majd vettem egy benzinszűrőt, és betettem a tank és a padlólemez közé. Innen miénk az út, nem lehet hiba. A Balaton is gyönyörű, ide akarok költözni.

Keszthelyig jutottunk, amikor egy nagy pukkanásra lettünk figyelmesek. Azt hittem, hogy átmentem egy kólásdobozon, vagy valami hasonlón, és ebben a tudatban autóztam volna tovább, ha nem állunk meg 200 méter múlva vizet venni, és nem veszem észre, hogy erős füst jött a motorháztető alól. Felnyitottam, és ekkor jött a mellbeszúrás: az ékszíj elszakadt. Pótalkatrész persze nincs nálam. 

Az még nem lenne tragédia, ha töltésem nincs, mert így se indított, a Balaton körül pedig úgyis sokkal több a lakott terület, ott lámpa se kell. Ám a dinamó végén van a ventilátor, ami a motor hűtését biztosítja, így annyira nem lenne vicces a hatvan fokban autózni. Pláne nem úgy, hogy hasonló okból kellett idén tavasszal szétborítani a komplett motoromat. Na de hol kap az ember ékszíjat Keszthelyen vasárnap délután? Sehol.

Kellemes napsütéses gyalogtúra a mezőn át, papucsban, a Teszkó-Obi-benzinkutak-autószerelő műhelyek sokszögében, ám sehol semmi. Minden csak hétfőn. De nekünk vissza kell jutni Almádiba, mert még ma dolgunk van! Gyors kiírás, hátha 11000 facebook követőnk közül valaki tud okosat mondani. Sok segítség érkezett, de sajnos egyik opció sem működött, hiába volt ismerős, vagy strandolt, vagy egyéb dolga akadt, Keszthelytől messze.

Végül Lackó csörgött és mondott egy telefonszámot, Czefernek Máté, a 819 Company tagja, annyi instrukcióval, hogy ő majd segít. Felhívtam a srácot, egy kis türelmet kért, körbetelefonál. Közben mi meglestünk újabb műhelyeket, ahol ugyan kaptunk ajándékba ékszíjat, csak a méret nem stimmelt.

Csögött a telefon, hívott Máté, hogy sikerült szerezni, egyik ismerőse szerelőjének van egy 900-as ékszíja polcon, csak el kell menni érte Rezire. Ám mivel a Bogár nem mozgóképes, eljön értünk, és kivisz minket. Már ezt önmagában nem tudtam hogyan megköszönni, de amikor közölte, hogy nem tartozunk érte semmivel, akkor éreztem úgy, hogy de, épp, hogy nagyon sokkal...

A 819 Company számomra már a kezdetekkor nagyon szimpatikus kezdeményezés volt, ám azt nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan gondolják ezt az autós összetartás dolgot. Többfelől hallottam már, hogy sokkal nagyobb, régebbi, magukat autós egyesületként hirdető, közösségért harcoló országos csapatok hagytak már szarban hozzájuk csatlakozó autósokat, holott elméletileg a segítségre "esküdtek". Máté egy teljes délutánt töltött el a mi bajunkkal, teljesen önzetlenül, totál ismeretlenül. Azt hiszem büszke vagyok arra, hogy az országban vannak ilyen emberek, és büszke vagyok arra a munkára, amelyet a 819 Company közösségépítés alatt megépített. És persze nem tudom elégszer megköszönni Máténak és Lackónak a segítséget!

Hogy a 819-élmény tovább fokozódjon, másnap megrendeztek egy zseniális találkozót, amelyről bővebben a magazin következő számában olvashattok - így nem írnám le még egyszer. Ám ide már mindenféle gond nélkül érkeztünk meg. Vasárnap este egy veszprémi kitérőt követően megaludtunk Akarattyán, hogy reggel egy háromfős konvollyal elinduljunk Budapestre. 

A rendezvény után pedig először maradtam egyedül az autóban a hétvége folyamán, és nagyon bíztam abban, hogy több kalandban nem lesz részem. Nem is volt. Egyedül azon izgultam, hogy a betankolt benzin kitartson hazáig, de ezzel sem volt semmi gond, a teljes túrát 6.2-es fogyasztással teljesítette. Ez nem az eddigi legjobb, de azt hiszem elégedett lehetek. 

Az idei szezont még igencsak kihúzom a jelen elektromos rendszerrel, és a téli garázsolást követően jön majd az átalakítás. Ilyenkor mindig az tűnik a leglogikusabb döntésnek, hogy egy kanna benzint rálocsolva, a lángok által szabadulok meg drága autómtól, ám amikor a hétvégét követően beállok a garázsba, mindig rájövök, hogy túlságosan szeretem ahhoz, hogy akár csak csúnyán nézzek rá.