Amikor csütörtök délután a félig szétborított bogármotor fölött görnyedve próbáltam megfejteni, hogy mit hogyan, milyen tömítéssel és hova kell csavarozni, akkor még nem voltam teljes bizonyossággal meggyőződve arról, hogy szombat reggel meg fogok tudni jelenni Győr mellett, a Hungaria Classic rajtjánál.
De aztán péntek reggel Robi tudott rám szánni néhány órát, így ketten lényegesen könnyebben tettük vissza a motort a helyére a dugattyúprobléma orvosolása után. Ám ekkor Robi ismét magamra hagyott. Motor a helyén, de a csavarokat, kábeleket magamnak kellett visszakötögetnem, holott az autószerelő tudományom valahol a Jeremy Clarksonéval van azonos szakmai szinten. Egész jól ment, majd egy rövid időre Zoli is segítségemre sietett, de az utolsó simításokat (pl. hogy legyen szikra) magamnak kellett kiharcolnom. Viszonylag nehezen kelt életre a motor, de mikor öt hónap után önerőből kiálltam a kis vassal az udvarból, vigyorom szélesebb volt, mint a Tisza. Pedig az most nem kicsi.
Úgy gondolom, hogy nem teljesen normális az, aki frissen összerakott motort nem próbál ki olyan terepen, ahol, ha baj van, azonnal akad segítség. Jelentem, én a garázskapu - kertkapu túra után úgy éreztem kellőképpen megbízható az autó ahhoz, hogy problémamentesen elindulhassak vele fél órával később a csekély 260 kilométerre lévő Rétság irányába. Gond nélkül teljesített a kis drága, hajnali 1 körül le is parkoltam Daniék garázsa előtt.
Reggel korán kezdtünk, a nappal együtt keltünk, hogy időben megérkezzünk Nyúlra. Egy kis hegyi, majd Szlovákiai túra után, Esztergomnál már vágtattunk is a nem túl jó állapotú utakon, s ekkor már sejtettük, hogy kicsit késni fogunk. Szerencsére 10 perc csúszás miatt nem lettünk elzavarva, megkaptuk a rajtszámot, csöpögünk egy sort az autókra, meghallgattuk az utasítást, és már indultunk is a Rábaringre. Kicsit olyanok voltunk, mint a strandpapucsban, fürdőgatyában és ájlávnyújork pólóban kolbászoló turisták, akik véletlen betévednek Monte Carloban a kaszinóba, ahol szmokingos urak szívják hatodik szivarjukat a harmadik skót whisky mellé, s monoklijukat szemük elé tartva társalognak a 20. század meghatározó festészeti irányzatok evolúciójáról. Nem ótés, rajta van az út pora, kicsit alacsonyabban van, kitört a hátsó két kerék, mit keresnek ezek itt?
Mindenki olyan műszerekkel volt felszerelve, mintha a Holdra indulna a túra. Órák, stopperek sokasága, papír, számológép, stb... Persze mi is beszereztünk egy analóg stoppert, mert hát a profizmus az kérem profizmus. Nem túl jó jel egy tájékozódási feladatokkal teletűzdelt verseny előtt, de már a pályán nem sikerült megtalálnunk a rajtot. De nem csak nekünk, hanem a többi résztvevő is bolyongott az emelkedőkkel-lejtőkkel körforgalmakkal, és járhatatlan utakkal tarkított Rábaringen.
Mire beestünk a parabolikán a sorba, már volt, aki elindult. Volt a rajtig 20 percünk, ám ezt az időszakot sikerült a szintén kezdő, Lancia Deltával érkező csapattal együtt autóbámulással eltölteni, így amikor elérkezett az időnk, későn estünk be a rajthelyre. Ugyan ez nem jelentett semmit a verseny szempontjából, a versenybírók csúnyán néztek ránk. Ezúton is elnézést kérünk tőlük, de hát ha az embernek odaállítanak ennyi, és ilyen veteránautót, akkor eltereli a figyelmét, na.
Elindultunk a pályán. Daninak némi gondot okozott az itiner értelmezése, de végül (hogy véletlen, vagy direkt, azt nem tudom) sikerült megtalálnunk az első szakaszt. Azt beszéltük meg, hogy habár a többség a századmásodpercekért harcolt, mi úgy voltunk vele, hogy ha 5 másodpercen belül leszünk a megadott időhöz képest, akkor az már hatalmas siker. Mert mint mondtam, a profizmus, az profizmus.
Ehhez képest az első időnk a 10 másodperces szakaszon 10.35 lett, majd a 10.50-esen 10.45. Ez utóbbi a mezőny legjobb ideje lett (hoppá!), de hogy nehogy elbízzuk magunkat, a szakaszok között ismét kóvályogtunk eleget a Rábaringen. Miután mind a négy feladatot teljesítettük, és megtaláltuk a kijáratot is, elindultunk az első körre, amely a 82-es főút szakaszán néhány közeli falut érintve, egy erdészeti úton végződött. Ezeken a szakaszokon kissé megszenvedtünk a kátyúkkal és egyéb úthibákkal, de nem ám, hogy a Porschék, Mercedesek és a Mustang lenyomjon minket...
Ám sajnos ezen a ponton kijött az, hogy a részben általam kicsit talán hirtelen összerakott motor nincs éppen a legtökéletesebben versenyre kihegyezve. Az emelkedős szakaszon kissé nehezen mászott fel az autó, mintha gyújtásprobléma lett volna, be-bedadogott. Ezt azért nem értettem, mert az út folyamán is másztunk hegyeket, és ekkor nem tapasztaltunk hasonlót. Ám, amikor Pannonhalmán a Főapátsághoz másztunk fel, eldöntöttük, így nem folytatjuk a versenyt. Átváltottunk turista üzemmódba, és bámészkodtunk egy sort, majd pedig utolsók között beestünk az ebédhez.
Szerettünk volna még visszamenni fotózni egy keveset a pályára, de addig a mezőny nagyja már elindult az újabb külső szakaszra, így úgy döntöttünk, hogy Győrben fotózunk még egy autót a Magazin későbbi számához, majd pedig elindulunk haza, hisz Debrecen nem éppen a szomszédban van. Furcsamód a korábbi dadogás abszolút megszűnt, úgy járt a motor, mintha Ferdinand Porsche saját kezűleg rakta volna össze egy fehér padlós laboratóriumban.
Cserébe lecsúszott a gázbovden a karbiról. Ugyan csak egy csavar tartja, de a ráfeszített rugó miatt egy szűk órácskát eljátszottam vele, mire ismét meg tudtam húzni úgy, hogy az alapjáraton ne olyan legyen, mint egy Formula 1-es autónak, amikor kialszanak a piros lámpák. Mert letört volna a keze Joao Paolo de Concencao-nak a brazil gépsoron, ha három centivel hosszabbra vágja le azt a bizonyos utángyártott gázbovdent, nem pedig pontosan akkorára, hogy a hegyének a csücske elérjen a porlasztóig... Mindegy.
Navigátoromat Győrben hagyva folytattam az utamat az országon át, immár ismét minden probléma nélkül. Csupán szülővárosomban, Tatabányán és Budapesten álltam meg egy-egy rövid pihenőre. Nagyon jól megfigyelhető, hogy kitavaszodott, ugyanis elmebeteg módon közlekedő motorosok mellett, az állatok is ész nélkül próbálják bepótolni a párzási időszak hó miatt elmaradt heteit. Ez okozta talán, hogy a Hortobágyon egy jól megtermett kannyúl úgy gondolta, hogy lefejeli a Bogár orrát. Habár egy kisebb - de épp elég nagy - horpadás keletkezett a csomagtartó alján, szerintem a nyúlnak jobban fájt a dolog.
Azt talán mondanom sem kell, hogy hazaérkezéskor az előtt elaludtam, hogy párnát ért a fejem, pedig máskor igen nehezen szokott sikerülni. A próbautat a vártnál sokkal jobban, egy apró kis hibácskával abszolváltuk, a Hungaria Classic-on pedig - habár nem feltétlen a mi korosztályunk versenye - fantasztikusan éreztük magunkat, annak ellenére, hogy félúton fel kellett adjuk a küzdelmet. Nagyon szépen köszönjük a szervezést, és a lehetőséget, nagyon reméljük, hogy lesz még alkalmunk hasonló megmérettetésen részt vennünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése