Az elsőre mindig emlékszik az ember, legyen szó csajról, autóról, vagy akár csak egy koncertről. 2005-öt írtunk, még javában a gimnázium padjait koptattuk, szarva a nagyvilágra, szabadon éltünk. Nagy kedvencünk, a Tankcsapda zenekar előző évben játszott először a Főnix csarnokban a szokásos Szilveszter előtti időpontban, amely addig életem legnagyobb bulija lett, teltház, jó zene, felrobbant az aréna. Mivel egy évvel később a helyszín nem változott, gondoltuk ideje megismételni az előző bulit. Akkor egy totál ismeretlen, kicsit furcsán semmitmondó nevű banda volt az előzenekar, bizonyos Road.
Általában ez pont elég arra, hogy egy oszlopnak dőlve, a színpadtól távol beszélgessek valami ismerőssel, amíg nem jön az a zenekar, amely valóban érdekel. Ám itt kicsit másképp történt. Mialatt a színpad előtt kb. 20 fős tömeg állt, én többieket vártam, és míg volt szabad hely, a lelátón pihentettem a később komoly igénybevételnek kitett lábaimat, s közben hallgattam az előzenekart. Lement az első szám. Ez jó. Lement a második. Hú, ezek a srácok nagyon jók. Lement a harmadik, és az énekes srác bekiabált a mikrofonba, hogy az első albumuk megvásárolható a földszinten kirakott vásáros asztalnál. Még be se fejezte a mondatot, már rohantam lefele a lépcsőn.
Azóta eltelt néhány év, és a kis előzenekar az ország egyik legjobb rockzenekarává nőtte ki magát, egyszerű, de kőkemény zenéjükkel, tartalmas, néhol csontig hatolóan erős szövegeikkel. E mellett pedig írtak néhány himnuszt a hozzánk hasonló hülyéknek, azaz mindenkinek, aki szereti az autókat, azon belül is főképp a rali kedvelőinek.
E miatt már nagyon régóta szóba került a csapatunkon belül, hogy érdekes lenne összehozni egy beszélgetést a srácokkal. Most végre lehetőségünk adódott rá, Pócsi Pisti segítségével, a Road ötödik albumának lemezbemutató koncertje előtt sikerült összehozni egy hosszasabb beszélgetést.
Ám ez előtt még egy apró, önmagunknak támasztott nehézséggel kellett szembenéznünk. Ugyanis, amikor a srácok a Monte Carlo Historique Rally-n forgatták Felpörögve című számuknak a klipjét, egységesen beleszerelmesedtek az Austin Healey 3000-be. Máté - az énekes-basszgitáros - megkérdezte, hogy tudnánk-e szerezni egy ilyet az interjúhoz készülő fotókhoz, de persze, ha nincs, az se baj. Bennünk az ilyen kérések szöget ütnek, és amíg van rá mód, igyekszünk őket kielégíteni, habár a "nagy" Healey-ből talán 5 darab van az egész országban, s ezek tulajdonosai nem biztos, hogy egy kőkemény rockbandát szeretnének az autóik körül látni.
Segítségül Noszvai Andrást hívtam, aki azonnal adott egy telefonszámot, amin Szabó Endrét, egy zöld, 65-ös Healey tulajdonosát érhettem el. Készségesen segített, ígérte, hogy péntekre ott is lesz az autó. Minden klappolt, jöhetett a nagy nap. Mire odaértünk, a kis brit vas már bent állt a Barba Negra színpada előtt.
Én vakukat szereltem, Gergő pedig a diktafon mögül kérdezte ki a srácokat arról, hogy mit is jelent a 39764. Furcsa volt olyan emberekkel találkozni, akiknek az alkotását naponta meghallgatjuk, rengeteg koncertjükön voltunk már jelen a közönség nem túl rendezett soraiban, és akikért több ezren rajonganak az országban. Köszönjük a lehetőséget, és persze köszi az új albumot is! A Világcsavargó című szám pedig a Panodráma - Angyal voltam, Phil Collins - Easy Lover és a Queen - Love of my Life című számai mellett a Rozsdakupac 4. himnuszává lép elő.
Részletek a következő Rozsdakupacban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése