Ha valaki tavaly ilyenkor azt mondja nekem, hogy mostanra egy R65-ös BMW gazdája leszek, nagy valószínűséggel elküldöm Delphoi-ba, hogy kicsit gyakorolja a jólást, mert igencsak mellélőtt. Nem azért, mert nem szerettem volna, hanem mert olyannyira messze voltam tőle, mint a csipkehímzéstől, a társadalomtudományoktól vagy a kínai konyhától. Annyi különbséggel, hogy míg utóbbiakba a legminimálisabban se kóstoltam bele, addig a motorozásból a Jawa révén már kaptam ízelítőt, és nagyon távlati célként ott lebegett előttem, hogy egyszer majd felhúzom a bőrkabátot és a kesztűt, majd irány a hegyek.
Na és persze a mára igazán kedveltté, sőt talán divatossá vált café racer irányzat egyes példányai csak a formájukat tekintve is igencsak megdobogtatták a szívemet. Majd az ilyen heves kardiológiai megmozdulást követően általában a különböző használt motoros oldalakon találtam magam, és képzeletben már az új ülés formáját terveztem. Általában a Honda CB különböző hengerűrtartalmú modelljei között kutakodtam, majd pedig kiterjesztettem a keresést a Kawasaki, Yamaha és Suzuki hasonló modelljeire. Olcsó, viszonylag nagy méretű, a léghűtéses motor egyszerű és szép, és a 250-400 köbcenti bőven elég arra, hogy a 80-90-es tempóig repítsen. A fölött meg már úgyis fosok.
Majd szépen lassan elkezdtek emelkedni az árak... Ismerős volt, hiszen ugyanez zajlott le a léghűtéses Volkswagenek esetében olyan 8-5 évvel ez előtt. Ajajj, most kellene venni, amíg lehet...
Aztán jött az idei EMAT. Ha café racerről beszélünk, akkor természetesen etalonnak mindig is csak a Tritonok és egyéb brit motorok számítanak, de - habár az eredeti eszmeiséghez és stílushoz semmi köze - a BMW boxereiből is igazán kívánatos motorok készülnek. A nagyobb méret és a fekvő motor oldalra kiálló hengerfejeinek perverz látványa már az interneten fellelhető képek alapján is egyre szimpatikussabbá vált. Különösen azt követően, amikor végre személyesen is találkoztam egy nagyon jól sikerült példánnyal, a Sapka Művek azóta híressé vált café racerével.
Csak hát az ára... A BMW motorok ekkor már messze nem az elérhető kategóriában mozogtak a japánokkal ellentétben. Sokkal inkább egy stílusos, de drága játék a tőlünk nyugatabbra élő, szerencsésebb helyzetben lévők számára. Ám ekkor felfedeztem a mobile.de-n az 1980-82 között gyártott BMW R45-ösöket, amelyek furcsamód sokkal olcsóbbak voltak az azonos korú R65-ösöknél. Hamar tájékoztattak, hogy ennek az oka a nagy testhez passzoló viszonylag gyenge motor, amitől lassú és lomha lesz. Hohó, ez lesz az!
A nagy tempótól úgyis félek és rövid földi létemet amúgy sem szándékozok egy nagy sebesség miatti zakóval lerövidíteni. Túrázásra amúgy is tökéletesen elég a 450 köbcenti, mondjon bárki bármit, nem halok bele, ha nem tudok olyan nagyon gyorsan előzni. Simán belefér, ha fele annyiért megvehető, mint az R65. Majd az árak látványosan emelkedni kezdtek... De nagyon látványosan, és a motoros szezon végéhez közeledve sem csökkent, sőt.
Ekkor kezdtem el komolyan gondolkodni azon, hogy addig kellene egyet venni, amíg lehet. Hiszen, ha hét évvel ez előtt nem veszem meg a Bogarat, ma már tuti nem lenne, mert annyi pénzt, amennyibe ma kerül egy hasonló korú példány, már biztosan nem fizetnék ki érte. Szóval elkezdtem kicsit komolyabban nézelődni a német piacon.
Majd idén tavasszal egy kedves ismerősöm ajánlotta az egyik barátjának a sógorát, aki egy bukás után megválna a motorjától. Méghozzá egy 1979-es R65-től. Kicsit sérült, de hát úgyis átépítés szerepel a tervek között, és az ormótlan és felesleges alkatrészek egyébként is a kukában (na jó, a polcon) landolnak majd. A motor egy autóval ütközött, az első kerék, a villanyak és a sárvédő sérült, de több szakértő szerint is simán javítható. Az ára nagyon baráti és Marosvásárhely közelebb is van, mint a legközelebbi német város.
Egy gyors telefonos egyeztetés után már úgy nyomtam rá a piros gombra, hogy azon gondolkodtam, miként fogom ezt a motorozást komolyan ellenző családomnak beadagolni, pláne úgy, hogy kölcsön is adják a céges kisbuszt, amivel majd elhozom. Egy kis türelmet kértem az eladótól - amivel nem is volt semmi probléma - majd pár héttel később felkerekedtem, hogy hazavigyem az újabb öreg, rozsdás lomot.
Miután sikerült leküzdeni a határ túloldalán a 30 kilométeren keresztül földúttá vált főutat, megbírkózni a hegyekkel és a távolsággal, már pakoltuk is fel a 250 kilós monstrumot a raktérbe. A határon még a vámosok erős érdeklődést mutattak a friss szerzemény iránt, végül 16 órával később már otthon gurítottuk le a pincébe a Jawa és Juan 700-as BMW-je mellé (amiben ugyebár ugyanez a motor van, 50 köbcentivel nagyobb kivitelben).
Terveim vannak. Most egy viszonylag hosszabb pihenő vár majd rá, hiszen először a Bogarat szeretném végre befejezni, majd pedig a nyár során annyit használni, amennyit csak lehet. A BMW pedig várja azt a pillanatot, amikor úgy tudok nekiállni, hogy egy olyan szintű motor készülhessen belőle, amilyenekre korábban csöpögtem az interneten keresztül, kompromisszum nélkül. Ami biztos, hogy nem kőkemény café racer lesz, mert a BMW tankhoz nem passzol szerintem a faridom, a csutka kormány pedig állítólag hosszú távon nem kényelmes. Szóval kicsit a brat stílus fele kacsintgatok, de majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése