Tanuljunk Škodául!

Hétvégén ismét nyakunkba vettük az országot. Ezúttal azért, hogy kilátogassunk egy új, és remélhetőleg hagyományteremtő eseményre, a Retropartizánokra, amiről most nem szeretnék túl sokat elárulni, hiszen holnap egy hosszabb légvételű írást olvashattok majd róla ugyanitt.

Szóval a lényeg, hogy Kishazánk kedvenc fővárosában, valamint annak környékén randalíroztunk. Mivel a szálláskérdést nem sikerült városon belül megoldani, egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, hogy Daninál (alias Havazoo) töltjük az estéket, aki nem messze Pesttől, Rétságon székel. Hogy ezt milyen jól tettük, azt nem is sejtettük.

De kezdjünk mindent a legelején. Úgy esett, hogy csatasorba kellett állítani Lujzit is, bár motorikusan még bőven akad vele teendő. Ugyanis az előző tulaj miután rendbe rakta a méltán világhíres Jikos karburátort, úgy érezte, hogy nincs kedve 2-3 Mátyás királyt elkölteni azért, hogy rendesen működjön az alkatrész, így az összeszerelés során tömítés helyett egyszerűen csak gépzsírt használt. Ennek az lett az eredménye, hogy a karbi szív egy csomó fals levegőt, és még fütyül is, ha úgy van... és általában úgy van.

A felújítószett nem érkezett meg időben, így már nem volt idő a generálra, indulni kellett Pestre. Segáz. Bepakoltunk, elindultunk, és bár többen óva intettek egy ilyen hosszúságú úttól, mondván: „Pestig 3-4-szer megfőzi a hűtővizet, és amúgy is szét fog esni a csehszlovák technika.”

Jelentem: semmi ilyesmi sem történt! Sőt. A kislány olyan vígan tette meg a 230 kilométeres utat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kiváló 7 literes átlagfogyasztással átszeltük a fél országot, és megérkeztünk a nyomdába a legfrissebb, immáron 13. lapszámért, aztán felhúztunk Danihoz Rétságra.

Másnap koránkelés, és indulás Csepelre, a Retropartizánokra. Elől Dani és Binci a Corollával, hátul pedig jómagam, Lujzi volánjánál. Csordogáltunk lefelé a nógrádi hegyekből, egyik városkát a másik után hagytuk a hátunk mögött, amikor Sződliget végén Dani hirelen beleállt a fékbe. Nem értettem mi van, de amint kiszálltunk a kocsikból azonnal megvilágosodtam. Binci valahogy kiszúrt egy bontót, ahol épp egy fehér 120-ast bontottak nem túl nagy lelkesedéssel. Beballagtunk, és hirtelen megindult a nyálelválasztásom – a kocsi hátulján három betű csillogott a kora délelőtti napfényben: GLS. És, igen. A beltérbe pillantva megláttam azt, amire azóta vágyok, hogy megkaptam a Škodát. Ez pedig a fordulatszámmérős műszerfal. Pillanatok alatt kikaptuk az alkatrészt, amiért olyan röhejesen olcsón sikerült hozzájutnom, hogy még én is belepirulok. Aztán pedig folytathattuk utunkat Pest felé... fülig érő vigyorral.

Aztán a kellemes meglepetés után egy újabb, sok tekintetben még kellemesebb élmény fogadott, mikor kiszálltam Lujziból a Csepel Művek egyik hatalmas csarnokának árnyékában. Egy fiatalember perdült elém a semmiből, az arcán széles vigyorral, és a következő mondatok hagyták el a száját: „Szia Gergő! Bíztam benne, hogy kint lesztek, ezt neked hoztam.” És azzal a mozdulattal átadott egy könyvet. Egy nem is akármilyen könyvet. Egy Škoda 105, 120, 130, Rapid, Garde, meg a jó Mari néni tudja még, hogy mi mindennek a szerelési útmutatóját, amit annak idején Jaroslav Andrt követett el jó 500 oldalban. Így most már talán fogalmam is lesz, hogy mégis milyen úton módon fogom tudni kicserélni a 120L műszerfalát a GLS-ével. Vagy legalábbis segédletem már van hozzá. Szóval ezúton is szeretném nagyon szépen megköszönni Reményi Zoltánnak az ajándékot :)

U.I.: Azóta természetesen hazaértünk Debrecenbe. Lujzi kiváló eredménnyel zárta első hosszabb légvételű útját, melynek során közel 1000 kilométert tekertünk le mindenféle műszaki probléma, vízfelforrás, magzatvízelfolyás, vagy hasonló nehézségek nélkül. Mi lesz itt, ha egyszer tényleg rendbe lesz téve a motor? Az ziher, hogy kimegyünk vele a világból...