Álomcsapda

Álmodni nagyban kell. Én álmodtam egy hatalmasat… Reggel felkeltem, beültem egy ’67-es, Chevy Impala-ba, majd Santa Monica-tól elkocsikáztam Chicago-ig (igen, szemben az árral, mégsem hazudtolhatom meg önmagam) minden országutak anyján. Leengedtem az ablakokat, üvöltött a Dream On, üvöltöttem vele én is, a sebességmérő lassan de fokozatosan egyre csak feljebb és feljebb kúszott. Fél úton voltam az őrület és a földi mennyország között. Az ablakon beszökő szél kócolta a hajamat, de én csak reszkető mosollyal élveztem az amerikai bestia erejét.  Persze csak elméletben.

Nyilván, bilibe lóg a kezem, szálljak le a magas lóról, töttörö-töttörö… tudom én. De szerencsére elég makacs és akaratos vagyok ahhoz, hogyha egyszer eldöntök valamit, akkor azt véghez viszem. Az egyszerűen úgy lesz és kész. Nem hiszem, hogy az oldtimerek szerelmeseinek magyaráznom kellene, hogy miért is lennék (leszek!) sokkal boldogabb tulajdonosa ennek a szörnyetegnek, mint akármi másnak, de…

A legfőbb ok számomra mindig a kihívás. Sosem tudhatod, hogy a nálad (vagy legalábbis nálam mindenképpen) sokkal idősebb autó vajon zökkenőmentesen eljuttat-e a kívánt helyre, onnan tovább visz-e, vagy visszahoz, talán ott ragadsz, talán fél úton köszöni meg az együtt eltöltött időt és esik össze reszketve alattad… Lehet, hogy a korkülönbség évtizedekben mérhető, lehet csak néhány év, vagy akár pár hónap, nem számít. Ha egyszer megszerezted, javítgattad, saját kedved szerint formáltad és a te személyiséged adtad bele, onnantól már az is te vagy. Autó és tulajdonos eggyé válik. 

Érdekes, de ahogy figyelem a körülöttem lévő, vagy eddig megismert benzin-szerelmeseket, ez az elmélet egyre jobban beigazolódni látszik. A türelmetlenebb és extrovertált természetű embereknek majdnem mindig valami sok-sok lóerős szörnyetege van, vagy legalábbis valami, ami vagy versenyképes, vagy mások orra alá tudja dörgölni, hogy ,,Tessék, EZ vagyok én!’’.  

Persze lehet hogy rosszul látom, és nyilván vannak kivételek (vagy talán pont ők azok), de az  úgyis erősíti a szabályt. Lényeg a lényeg, soha nem hallottam még olyan büszkeséggel beszélni akárkit akármiről, mint az OT tulajokat a "rozsdakupacaikról". Az új autók szépek, az új autók jók, és ennyi. Nincs kapcsolat ember és gép között. Egyszerű használati eszköz, ami elvisz engem oda, ahova akarom - pontos és megbízható. A veteránok kiszámíthatatlansága teszi a vezetést és az utazást egészen egyedi élménnyé. A veteránoknak lelke van. Tökéletes harmóniát alkot az öntudat, a szeretet és a féltés. És ezt irigylem. 

De, mint már említettem, nem kell engem sem félteni - lesz egyszer Impalám. A kérdés egyedül a "mikor?". De ez majd az elkövetkezendő sok év során úgyis körvonalazódik. Majd javítgatom (ne essünk azért drámai túlzásokba, ehhez sok-sok segítség kell majd), formálgatom, szeretgetem… És körbeutazom Vele (!) a világot. Ő (!) lesz az én saját Szutykom…

Na és persze talán a leglényegesebb; miért pont Impala? Miért pont a '67-es modell? Őszintén, sok-sok éve amíg vártam valakire a kezembe akadt egy, a Rozsdakupachoz hasonlító magazin, de mivel már öreg vagyok, nem emlékszem melyik volt az. Ahogy lapozgattam megakadt a szemem egy fekete csodán, egy kicsit utánaolvastam, és akkor volt vége mindennek. Se kép, se hang, az addigi életem véget ért és csak egy valami lebeg a szemem előtt azóta is: a birtoklási vágy.

Egyszer felkelek, beülök a Chevy Impalamba, csak megyek nem tudom merre, nem tudom miért, nem tudom meddig, csak megyek. Leengedem az ablakokat, üvölt majd a Dream On, üvöltök majd vele én is, a sebesség mérő lassan de fokozatosan egyre csak feljebb és feljebb kúszik. Fél úton leszek az őrület és a földi mennyország között. Az ablakon beszökő szél kócolja majd a hajam de én csak reszkető mosollyal fogom élvezni, ahogy eggyé válunk. Ő és én.   

Dübörög a motor, dübörög a szív, de hát mit lehet tenni? Ilyen ez a szerelem.